Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1976 / 3. szám - VALÓ VILÁG - Varga Domokos: Telkek és stégek

Aztán elkezdte parcellázgatni, el- és bérbeadogatni. Ma a sziget állítólag 4 milliót ér. A turpisságot közben felfedezték, s a szabó nevén csak a ténylegesen megvett — mintegy 900 ezer forintot érő — szigetrészt hagyták, azzal, hogy a többi az állam tulajdona. Ó azonban pert indított, s kérte, hogy a — szerinte törvénytelen — határozatot semmisítsék meg. Közben pedig tovább folyt a Szürkő benépesülése. Egy sereg igénylő a helyi tanácstól kért bérleti jogot, mások a szabóval egyeztek meg, illetve egyszerűen kihasználták a tisztázatlan — exlex — állapotot, s nemcsak telket foglaltak a szigeten, hanem egyre-másra építeni is kezdték lábasházaikat. Tudván, hogy a vége úgyis az lesz: lerónak némi bírságot, majd megkapják a tanácstól az állami területeknél szokásos, olcsó bérletet.

Ilyen foglalásnak már szintén tanúja voltam egyszer a budai erdőkben. Az illetékes mezőgazdasági osztály akkori vezetője játszott össze egy kereskedelmi vállalat vezérkarával, és potom pénzért adta nekik bérbe a Zugligetben — teljesen törvénytelenül, mert nem volt joga hozzá — a Csillagvölgyi út menti erdő egy jókora darabját. A ligetes. bokros erdő helyén oly gyorsan— szinte gomba módra — nőttek ki a földből a magántulajdonú víkendházak, hogy nemsokára már csak a kész tényeket lehetett tudomásul venni, s leírni a percellákat a budai erdőterületből.

A jóhiszemű foglalót még a törvény is védi. S nincs kétség, hogy előbb-utóbb aszür- kői telkek foglalói is jóhiszeműnek minősülnek. Aki Magyarországon valahol valamit épít — lévén hozzá pénze és mersze —, az ritkán jár rosszul. Legfeljebb megkapja a vadépítkező nevet. Ennyit kibír. S ha csoportosan csinálja, akkor már igazán biztos a siker. Akkor ők együtt már: lakosság. S a lakosságot, ugyebár, nem szabad senkinek fölöslegesen háborgatnia és felháborítania.

Nem mondom, hogy szabadjon. Én még Szürkő urát, az élelmes szabót is szánom, hogy azóta elpatkolt, s talán a szigete körüli izgalmak is siettették a halálát. De azért törni kellene még a fejünket, hogy hibázhatna egy kicsit kevesebb a teljes igazságból, itt, a telkek frontján is.

Meg a stégek frontján is. Mert az is valóságos front, nemegyszer ádáz hadviselőkkel.

Kezdjük ott, hogy álló- és folyóvizeink medre a ma érvényes törvények szerint az államé. A part már lehet magántulajdonosoké is, amíg az állam ki nem sajátítja, de néhány méteres sávon — ennek megszabott szélessége a Balatonon, a Nagy-Dunán például tíz, a Ráckevei-Dunán hat méter — akkor is szabad mozgást kell biztosítani a vízügyieknek. Vagy mondjuk inkább, hogy kellene. Ezt a rendelkezést ugyanis kevesen tartják be, s bajos is volna — katasztrofális időszakokat kivéve — hatósági hatalommal betartatni, mert az megint a hazai lakosság tízezreinek a háborgatásával járna.

A horgászok azonban nagyon is számon tartják, hogy ezen a sávon — a halászati törvény értelmében — nekik is joguk van a szabad mozgáshoz. Közülük sem akárkinek persze, hanem csak a területileg illetékes horgászegyesület tagjainak, illetve akiknek vagy az egyesület vagy a MOHOSZ — a Magyar Horgászok Országos Szövetsége — időszakos engedélyt ad.

Ők sem mennek be azért a kertekbe, de ahol még kerítetlen, jó pecázó hely van, ott többnyire megjelennek a parton, s nem kérdik, hogy ki itt a tulajdonos, vagy — állami területen — ki a kezelő, ki a használó. Akárki: nekik joguk van a parton megállni, a partra leülni, a horgot bevetni.

Igaz, hogy helyenként ott a tábla: MAGÁNTULAJDON, HELYFOGLALÁS TILOS. De ezt mindig csak az adott körülményektől függően veszik tekintetbe, mert jól tudják, hogy nincs törvényes alapja.

Némi túlzással azt mondhatnám: itt még a vadon törvénye uralkodik. Aki bírja, marja. S itt már horgász horgásszal is szemben áll. Ez az ér» foglalt helyem. Itt én etettem be, ide én szoktattam a halakat. Aki ide mer jönni — vagy emelkedettebb stí40