Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 4. szám - SZEMLE - Kelényi István: Zalabai Zsigmond: A vers túloldalán
ZALABAI ZSIGMOND: A VERS TÚLOLDALÁN Rákos Péter megállapításával egyetértve, hogy „az értéket (tehát az irodalmi értéket is) valamely — feltételezett vagy várt, vagy teljesült — kielégülés mozzanatból származtatjuk, ennélfogva mint két változó: egy szubjektum és egy objektum (például: egy olvasó s egy mű) függvényét határozzuk meg” — azaz a műalkotás és a befogadó viszonyát viszgáljuk. A kritikus, mint szubjektum: olvasó, szintén befogadó, ha véleménye objektivizáló is. A róla szóló kritika tehát kettős áttételű és kettős gyökerű: vizsgálja a műhöz való viszonyulását, valamint a mű „objektív” értékeit saját véleményünk tükrében. Rákos nevét, s korábbi rokon meghatározásokat továbbgondoló megjegyzését csak azért idéztük, amiért Duba Gyulát is fogjuk, hogy a szlovákiai magyar kritika főbb irányainak képviselőit, legalább e két névvel jelezzük. Másik problémánkra, kiindulópontunk leszögezéséhez tehát Duba Gyula szavaival keresünk választ: „az irodalom (művészet). . . csak írót és irodalmi értéket vesz tudomásul, és az irodalmon kívüli fogalmakat — „kisebbségi író” — nem ismeri el. Szükségesnek tartottuk ezt általuk elmondani: Zalabai Zsig- mond tanulmánykötetének bírálata előtt. Mert kettős nehézség előtt állunk: kritikusról írunk kritikát és észrevételeink nem kerülhetik meg azt a tényt, hogy Zalabai kötetén erényeiben és arányaiban érződik a szlovákiai magyar íróságából adódó sajátság, hogy ne használjuk valóban a „kisebbségi író” fogalmát. Mert abból, hogy ott él: fakad kötetének például az a jellemzője is, hogy (első kötetes lévén) csak kritikákat tartalmazhat. Nálunk egy harminckörüli szerző (kritikus!), első tanulmánygyűjteménye ilyen jelleggel aligha képzelhető el, inkább monografikus, irodalomtörténeti munka. A Madách Kiadó jóvoltából, mint egy elsőkötetes novellista, 12 írásával jelentkezik összegyűjtve. A szlovákiai helyzetéből adódik az a kézenfekvő vizsgálódási területe is, hogy hét tanulmánya, vagy inkább alkalmi kritikája szlovákiai vonatkozású: (Milan Rufusról, Miroslav Valekről, Tőzsér Árpád és Reszeli Ferenc verseiről, Zs. Nagy Lajos és Tóth László, valamint Kulcsár Ferenc köteteiről.) A kritikusi alapállását exponáló bemutatkozója, az „Ars critica” is Fábry Zoltán nevével kezdődik, tehát ismétlem: az említett helyi szempontok érvényesülnek. Mindössze az lllyés-vizsgálódása, az Enzensberger-vers elemzése (Garai Gábor műfordításában), valamint Buda Ferenc Roham-já- nak értelmezése a Weöres—Csokonai párhuzammal együtt azok, amelyek az itthoni magyar irodalmat képviselik. Egyharmad—kétharmad arányban oszlik meg tehát a könyvben a magyar- országi és szlovákiai vonatkozás. Ezért mondtuk, hogy Zalabait helyzete meghatározza, de nem teszi partikulárissá. Nehéz dolga van, mert mindannyiunknak fontos kell, hogy legyen: amit mond. Módszerét tekintve elsősorban a formai szempontok vizsgálata jellemzi verselemzéseit, sok értékes meglátással. Kedveli a párhuzamos összehasonlítást. így kerül Milan Rufus mellé Váci Mihály költészete, vagy kezdi és zárja Miroslav Valek válogatott verseinek bemutatását József Attila-párhuzammal, s ezért kapcsolja össze a sokféleségükben nehezen megfogható és éppen ezért rokonítható Weöres és Csokonai líráját. De ez az összevillantó-elv mutatkozik meg másutt is, az említett Kulcsárt elemző jegyzetében, amikor egy verset boncolva, a motívumátrendezést bizonyítandó: az első és utolsó versszakot veti össze. „Tapogatózása” Illyés versvilágában, (mint korábban Roncsol Lászlóé Weöres világában), — innen a szóhasználata — fontos megközelítése egy olyan költőnek, akit Zalabaival szólva, „a tárgyilagos indulat” jellemez. „Vajon hogyan, milyen úton-módon lehet a költészet cselekvés?” — kutatja e poétikai felkészültségről tanúskodó vers-bonctanában. Nem értjük viszont, miért kell Pilinszky vagy Füst Milán stb. idézetekkel operálnia, ha saját gondolatai is vannak? A nagyszerű Weöres—Csokonai párhuzamban: W. S. mester jóságra „késztető vers”-ére miért kérdez „Gregory Corso”-val, hogy „De mi az a jóság”? A fél világirodalom és az egész filozófia- történet nagyjai közül bárki mondott ilyen közhelyet, s ezt idézni felesleges. Nem fogadható el egy-egy poétikus megfogalmazás csak azért: mert X. Y. „nagy” mondta, s ebből nem szabad axiómaként tovább-következtetni, mint néha teszi Z.:,,Ha így igaz, akkor érvényes ez”.,, mondjuk az éppen tárgyalt műre, szerzőre is! Kár, hogy nem folytatja a párhuzamos vizsgálódás módszerét az Enzensberger-elemzésben, hiszen az eredeti és a műfordítás összevetése mindig tanulságos. Éppen az idézett Kosztolányi: „fordítás — ferdítás” szójáték igazsága miatt. Különösen nem hanyagolható el az a forrás, melyből a fordítás készült, ha szótagszám és hangzóakusztikai statisztikákból von le strukturalista módszerrel következtetéseket. Hiányoltuk a mai szlovákiai—magyar prózával foglalkozó írásokat könyvéből, például: a „fiatal szlovákiai magyar prózaírók antológiáját; a Fekete szél-t” ismertető Zalabai-kritikát, mely a prózaírás ottani gondjairól szól a legfiatalabbak műveinek tükrében. Nem kerülte volna el így figyelmét Kovács Magda és Mikola Anikó, ebben a recenziójában szót emel értük. Ugyanis ők tartoznak a mi szemszögünkből is a „negyedvirágzás" élvonalába. Buda Ferenc költészetének „vas-világáról" egyetlen vers elemzésével vall. Mint fókuszon át tükrözteti a költő világképét. A párhuzamosságra itt is talál formai megragadhatót: a ROHAM c. Buda-vers párhuzamos szerkesztésű lévén. A vers lineáris és ellenpontozásos fejlődését ki90
