Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 12. szám - Kampis Péter: Orr-dokumentumok (elbeszélés)
kiéhezett állat, akinek minden életjelensége csak önmagára irányul,Szent Ferenc Virágoskertjéből való angyalka volt hozzám képest. — Igenis — mondtam és be akartam menni a kezelőbe, de nem engedtek. Vigyázzba álltam hát és tisztelettel átvettem egy borítékot: a papirosomat. Megnéztem, valóban a zárójelentésem volt. A táskámat otthagytam a földön, a kezelő előtt, és átmentem a felvételi irodába. A kinti hideg térített magamhoz. Amikor bekattant mögöttem a BÚGÁSKOR NYITNI táblás ajtó, iszonyúan elszégyelltem magam. Hamar ment minden. Megkaptam az elbocsátót, megkérdezték, jól vagyok-e, mondtam igen:, köszönöm. Aztán visszamentem az osztályra, ott megkaptam a ruháimat. Felöltöztem a fürdőben, hónom alá vettem a táskámat és kioldalogtam a klinikáról. A portán ugyanaz az ember szolgált, mint amikor bejöttem. Óvatosan elkémleltem az ambulancia felé — kék fény szüremlett ki a csapóajtón. Aztán kifelé indultam. Senki nem kérdezte, hogy hová megyek? IX. A történetnek itt tulajdonképpen vége van. Lehetőségeim az utcán megsokszorozódtak, újból az a viszonylagosan szabad lény lettem, aki a rá nézve kötelező normák között tetszése és belátása szerint élhet: óvatos úszkáló a muskátlis akváriumban. Otthoni időtöltések vártak: az orrfújás gyakorlása, fűtés, gyerekfürösztés; s hogy mégis ragaszkodom a lakonikus folytatáshoz, azért történik, mert sok mindenre magyarázatot leltem később. Szerdán vették ki az arcüregeimből a tampont. Csúf, szeles, esőveréses idő volt, szorongásokkal eltelve iparkodtam a klinika ambulanciájára P. doktorhoz, aki már várt. Úgy érkeztem a klinikára, mint egy ott dolgozó, egy bennfentes. Pillantásra sem méltattam a portást, egyenesen jobbra kanyarodtam, a már jólismert utón. Haboztam: ne rúgjam-e magam előtt a csapóajtót, mint a pincérek? Egyenesen a rendelő ajtajához mentem és határozottan bekopogtam. Határozott voltam: tudtam, hová megyek, kihez és miért? Az ajtó kisvártatva megnyílt, kidugta a fejét egy nővér. — P. doktort keresem — mondtam halkan és óvatosan — A tamponokat szedi ki. — Jöjjön — válaszolta ő is halkan és óvatosan az ajtót egy ember szélességre engedve —, tessék bejönni. Odabent letettem a kabátomat. Öt perc múlva a kezelőszéken ültem. — Az az érzésem — vallottam be P. tanásregédnek —, hogy ez most fájni fog. Őszinte volt. — Hát nem lesz kellemes, de kibírja. Biztató nyilatkozat volt. Egész testem megfeszült a művelet alatt, a fejem is reszketett. Hetven centiméter hosszú géz-csíkok bújtak elő az orromból, a szememből nagy cseppekben potyogott a könny. — Na, ez is kész — mondtam. Elmosolyodott. — Még nem egészen. Még öblítjük, aztán jön egy kis lápisz. Úgy külön-külön még elviselhető dolgok voltak, de így együtt kellemetlen volt az egész. Rossz hangulatban távoztam, orromra szorított papírvattával, ki a hideg, esős szélbe, ami még fokozta a rosszullétemet. Az sem vigasztalt, hogy az öblítéshez már soha életemben nem kell tű, elég egy görbe cső is. Otthon le kellett feküdnöm, ez még rosszabb volt, mert azt jelentette, hogy nem bízhatom a testbem. Öreg vagyok, november is van, ez aztán duplán betett. Feküdtem az ágyon és végtelenül sajnáltam magam. Lápiszokra gondoltam, meg öblítésekre, ezekre a még szükséges rosszakra. A legjobban az fájt, hogy véget ért ez a játék, már nem számítok, nem okozok hátbor43
