Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 12. szám - Kampis Péter: Orr-dokumentumok (elbeszélés)
lemondtam arról, hogy valaha is bejussak. Elmenni nem volt erőm — bizonytalanul fészkelt bennem valami, hogy már idetartozom, nem mehetek el, s a fiktív szabadság, hogy bármikor elmehetek mégis, oktalan lázongásnak minősült. Két és egynegyed óra múltán az ajtó kinyílt és egy jelentéktelen külsejű, szemüveges férfi lépett ki. — Beutalója van valakinek? — kérdezte halkan. Azonnal a kezébe nyomtam a papíromat— könnyű volt a helyzetem, mert ott álltam az ajtóban. Élénkség futotta át a többieket is, a kékes szín eltűnt arcukról, élettel és vidámsággal töltődött fel a levegő. Többen beszélgetni kezdtek. — Orrsövény? — Mandula. A szemüveges ember bement, az ajtót nyitva hagyta. Benéztem: ott állt V. barátom, két csinos asszisztenső, egy kezelőszéket láttam még, meg egy asztalt, csillogó műszerekkel. Bentről hangosan mondták a nevemet — V. az ajtóig elém jött. Maszk volt rajta. — Mi van öregem? — Semmi különös — vontam vállat. — Úgy néz ki, hogy megoperálnak. — Aha. Az egyik asszisztensnő megfogta a karomat. — Jöjjön — mondta. Beültettek a kezelőszékbe. A szemüveges doktor megnézte a papíromat, aztán felkapott egy orrtükröt és nézegetett. — Öblíteni kell — mondta kisvártatva. Bólintottam. Amíg a srófokat előkészítették, újságot olvastam. A srófok most sem fájtak. Még gyönyörködni is tudtam a folyadék kék színében, illemtudóan és szépen tartottam a fejemet. Otthagytak a székben, orromban a két karikásvégű sróffal, s míg az érzéstelenítő hatott, eltűnődtem az egész napomon. Reggel még boldog voltam, egyenletem is volt, s valami tudományízű lázam is; a létért folyó küzdelem, a természetes kiválögatódás folyamata érdekelt. Orromban a pikáns csípés érzésével, amit a sró- fokfelhelyezése okozott, azon tűnődtem, hogy az ambulancián vagy megdőlt az elmélet, vagy a küzdelem módja oly nagy mértékben kifinomult, hogy az már nyomonkövethe- tetlen. Mindenesetre abban maradtam magammal, hogy a kvalifikáció már bizony rendkívül viszonylagos, más és más mértékegységek és viszonyítási alapok dolgoznak, s az biztos, hogy aki így vagy úgy bejutott előttem a kezelőbe, egyáltalán nem különb emberpéldány nálam. Ebben aztán meg is nyugodtam, épp akkor, amikor a szemüveges ember visszajött. Elémkötötték a gumikötényt, kezembe adták a tálat, s akkor jött a tű. Apró, halk, jól ismert reccsenéssel hatolt be az arcüregembe, már csatolták is rá a gumitömlőt, s a víz zubogott, hordta ki nyavalyás hordalékát, amitől már délutánra nem fájt a fejem. — Negyedikére tudom előjegyezni — mondta valamivel később a szemüveges orvos. — Előbb nem megy. — Tökéletesen mindegy — feleltem. Kicsit meglepetten nézett rám, s végül kezembe nyomott egy kartont. Nyomtatott papír volt, MŰTÉTI ELŐJEGYZÉS volt a közepére írva, kövér betűkkel, alatta a november negyediki dátum, a nevem, a már ismert diagnózis: pansinusitis chr., és még valami: lothrop, 1. n., később tudtam meg, hogy ez a műtét neve. Büszke voltam vészterhes papíromra, zsebrevágtam, köszöntem és kimentem, nem néztem végig a többi- eken, egyenesen kimentem az utcára, a portásra se néztem rá, senkire se néztem: a borozó felé siettem, ahol meg is ittam két deci vöröset, tisztán. Október vége volt, csütörtök. Még két hét a műtétig. 22
