Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 1. szám - KRÓNIKA - Nagy Miklós: Kemény Zsigmond centenáriumára
KRÓNIKA KEMÉNY ZSIGMOND CENTENÁRIUMÁRA 1875. december 24-én Pusztakamaráson, az akkori Kolozs megyében utolsó útjára kísérték Kemény Zsigmondot. A parasztok a helybeli földesúr jószívű bátyjának ismerték, szelíd őrültnek, aki hét esztendeje élt közöttük. Testvérei, rokonai a szép tehetségű újságírót és politikust siratták benne, ki hűségével és bölcsességével Deák Ferenc bizalmát is kiérdemelte. Ki tudja — mondogathatták — milyen kitüntetést kap, ha meg nem zavarodik az elméje, talán államtitkári, miniszteri bársonyszék várja. Sekélyes felfogás volt ez, naivság diktálta vélekedés? Valamelyest a rákövetkező évtizedek legjobb esztétái is megzavarodtak Kemény jelentőségének felmérésében. Gyulai Pál csak emlékbeszédének egyik felét fordítja regényírói arcképének megrajzolására, a másikban a kiegyezésért harcoló államférfit és publicistát mutatja be lelkes csodálattal. Péterfynél ellenkezőre változik a helyzet. Számára a mester lelki rokon, mert csonka életét a művészi alkotásban teljesítette ki, s minden magyar kortársánál jobban érezte az egyén kiszolgáltatottságát a történelemnek, hatalomnak, a kegyetlen természetnek. Kemény Zsigmond művészi elkötelezettségéről, a regényeiben is kibontakozó nemzetnevelő, polgári átalakulást sürgető szándékáról nem beszél. Pedig Kemény nem csupán Deák Ferenc harcostársa, hanem Széchenyi meg Wesselényi tanítványa s bizalmasa volt. Kossuthot évtizedeken át cáfolta, bírálta — olykor nagyonis igazságtalanul —, a nemzeti függetlenség dolgában mindvégig kompromisszumot ajánlott a magyarságnak. Ám nem ismert kompromisszumot a művelődés, korszerűsödés, európaisodás kérdéseiben. Meg akarta szüntetni a középrétegek egyoldalú jogi beállítottságát, osztályát arra buzdította, hogy fiait a kereskedelmi, mérnöki, orvosi pályára küldje. 1848 előtt mindenfajta haladás fő akadályát a szegénysége, tudatlansága miatt nemesi előjogait fanatikusan védő kisnemességben látta: ezért még megyei s országgyűlési szavazati joguktól is meg akarta fosztatni őket. „Mindig poros a kabátja” — énekelték róla egy kortesdalban. Egész anekdotacsokrok keletkeztek Kemény szórakozottságáról. Amikor a magyar irodalom és tudomány irányításáról, terjesztéséről voltszó, akkor kiveszett belőle minden tunyaság, ötletei bőven szikráztak, sorra születtek kezdeményezései. Biztos érzékkel ismerte föl, hogy a regény, az esszé, a kritika felvirágoztatása a legsürgetőbb szükségesség. Az előbbitől azt várta, hogy az olvasóközönséget szoktassa le a divatos német és francia lektűrökről, míg az esszétől a szaktudományok gyors népszerűsítését remélte. Éppúgy agitált a régi erdélyi emlékiratok sorozatos kiadása, mint a színvonalas népkönyvek érdekében. Egyáltalában, széles látóköre, szintézisre képes szelleme nagyonis különböző jelenségeket, áramlatokat tudott egybefogni. Kortársaitól sokszor megcsodált, mélyreható jogi, históriai, irodalmi ismeretei korántsem tették érzéketlenné a természettudományok, kivált a fiziológia meg anatómia iránt. Jól elfért íróasztalán Goethe, Walter Scott, Balzac, Dickens, Ranke mellett a legfrissebb külföldi hírlapok nyalábja, Arany János egy műve vagy a Magyar Népköltési Gyűjtemény. Európainak és magyarnak vallotta magát, megértette a népiesség törekvéseit, ha nem is követte őket sok kortársához hasonlóan. Rokonszenvét ez irányban nem csupán elméleti megnyilatkozásai mutatják. Épp legjobb műveiben, a zárószakasz során figyelhetünk föl a székely balladák rejtett ihletésére. Bármennyit tanult drámai tömörség, ellágyulás nélküli tárgyilagosság tekintetében a balladákból, a regény nemzeti formájának létrejöttét nem tőlük remélte. Felfogása szerint a Nyugatról kölcsönzött műfajt a 16—17. századi témák láthatták el sajátos magyar színezettel. Regénycselekményeiben ismétlődő motívumként merült fel az ország fenyegetettsége, a belső rend ingatagsága, tombolt a — felülről is manipulált — vallási rajongás. Mennyi kincset kapott az erdélyi krónikákból, régi levelezésgyűjteményekből ! A mindennapok ritmusát, életteli apróságait tanulta meg belőlük, amelyek nélkül nem érezhetjük magunkat otthonosan a saját múltunkban. Nem beszélt diadalokról, mégis növelte olvasóinak nemzeti öntudatát. Igen, mert a századában is élő, tartós magyar hibákat leplezte le előttük: a politikai légvárépítést, szónokiasságot, öncsaló mulatozást a katasztrófa szélén. Súlyos spártai iskolája ez a szellemnek! Aki ezen nevelődött, az tudni fogja a kötelességét, nem csapong, nem csillogni vágyik, hanem számol a valóság ellenállásával. Móricz nem hiába becsülte nagyra Kemény Zsigmondot, hőse, Bethlen Gábor, egészen az ő elvei szerint nyilatkozik a Tündérkertben: „A fejedelemnek . . . nem lehet olyan álmot álmodni, amilyet akar: csak amit lehet. . . Nem is csak amit lehet, de amit t ell.”
