Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 12. szám - Fábián Zoltán: Mint a mesében (elbeszélés)
FÁBIÁN ZOLTÁN MINTA MESÉBEN Vasútállomáson hallottam ezt a történetet valahol a beregi zugban. Didergető téli hajnal volt, alig lézengett rajtam kívül utas a hideg és az áporodott, cigarettafüsttől, szúrós széngázszagtól homályos váróteremben. A kihűlt kályha közelében ültem, fázósan bekucorodva az egyik karospad szegletébe — aludni próbáltam. Késik a vonat, azt mondta az éjszakai szolgálattól gyűrött forgalmista, amikor megvettem tőle a jegyet. Félig elszundítottam, talán már aludtam is, s egyszerre csak arra riadok, hogy két férfi ül mellettem. Nem sokkal előbb jöhettek, hideg sugárzott a kabátjukból és dér- szagú tiszta levegő. Beszélgettek. Súlyos, biztos mozgásuk zaja és hangjuk, szavaik után ítélve meglett, egykorú férfiak voltak; nézni nem néztem meg őket, nem akartam, hogy kifusson szememből az álom. Leginkább az beszélt, aki közvetlenül mellettem ült, a másik a pad túlsó végén csak közbeszólt, s minduntalan a kályhával bíbelődött, próbálta lerázni a salakot a rostélyról, hogy felszítsa a tüzet. Eleinte nem figyeltem rájuk, az alvást erőltettem, de lassanként bűvkörébe fogott padszomszédom nyugodt, csendes hangja — amely egyszerre álmosított és tett éberré —, a története, amelyről ma sem tudom: mennyi belőle az, amit tőle hallottam, s menynyit álmondtam hozzá ott a pad sarkában. * * * KETTEN vannak a szobában. Apa és fia. A nagylány még nincs itthon, a három kicsit meg kivitte az anya a konyhába, s most onnan hallatszik be lármájuk, zajongásuk. Csitítja őket szépszóval, nyaklevessel, mikor éppen mi jön soron: hátha elcsípne valamit a benti beszélgetésből. Hasztalan. Csak töredék szavak szűrődnek át a vastag, öreg ajtón, de ezeket sem érteni, mert a gyerekek vékony hangja — ha egy-egy pillanatra el is csendesedik, utána még inkább — úgy harsog, hogy zeng belé a konyha. — Hallgassatok már, mert szíjjat hasítok belőletek! — kiáltja sírós méreggel. De azok meg sem szeppennek; ismerik jól az édesanyjuk efféle tehetetlen fenyegetőzését. A FIÚ, a család elsőszülött nagyfia, fel s alá járkál a szobában. Zsebrevágott kézzel, kamaszosan férfiasodó, hosszúra nyújtott léptekkel. Ormótlan bakancsa dübben, csattog a portszuszogó, szúette padlón. Ez a bakancs is! — rágja az elégedetlenség. Az egész osztályban egyedül én hordok ilyen bóvli vacakot. De hangosan nem ezt mondja; hanem; — Maga miatt nem vesznek fel az egyetemre sem. — Az még nem biztos — veti ellene az apja, halkan, s laposbegyű mutatóujjával hátrabökögeti régimódi, csontkeretű szemüvegét. Szinte bocsánatkérőn néz fel afiára; — Nem döntötték még azt el. — De igen! — Nem biztos. — Biztos — heveskedik a fiú — Megmondta az osztályfőnök. Az új rendelet szerint fel sem terjeszthetnek. — Beleszól még abba az érettségi bizonyítvány. 3
