Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 11. szám - SZEMLE - Benkő Ákos: A jugoszláviai magyar novella útjai
ugyanakkor elemi joga is a rákérdezés. Szinkronban is van ezzel a kortárs világirodalom legna- gyobbjaival. A kritika rögtön rá is süti a különböző izmusok (pl. egzisztencializmus) vádját. Pedig „naivnak” sem mondható ez a morális tépelődés, hisz akkor a világirodalom nagyjai is mind „naivak” voltak Platóntól Dantéig, Tolsztojtól Dosztojevszkijig, a mi Németh Lászlókig. Az már más kérdés, hogy a történelem mozgása, ha megtorpanásokkal, kitérőkkel is, de közelít az erkölcsi normákhoz: az egyén sorsa egyre harmonikusabban simulhat bele a történelembe (Húsz óra) A VII., Ars poétika c. fejezetben Vasy igyekszik is alaposan körüljárni ezt a kérdést, így fejezi be a könyvét: „Ezt a szép példázatot, a szekér motívumát Sánta már korábban életműve középpontjába állította. S tudta, ábrázolta, hogy ő is rajta ül a szekéren. Azért érezheti magát felelősnek a szekér útjáért. Magatartása mégis kettős: a szekéren ülő elkötelezettsége és a szekér útját kívülről szemlélő pártatlansága keveredik benne. A társadalomban, a világban tud kételkedni az a magatartás, bírálata a közösség érdekében születik, s ezért fontos; de önmagában nem kételkedik. Az ítélőbíró tévedhetetlen szerinte. Márpedig az önkritika nemcsak közösségünk hanem személyiségünk egységes életéhez is nélkülözhetetlen." Ez az ítélet így azonban vitára ingerli a recenzenst. Vasy fogalmazása azt a látszatot is keltheti, hogy Sántának nincs önkontrollja, csak „kifelé” bírál. Ha egy bőtermésű, könyveket ontó szerzővel lenne dolgunk, még akkor is el kellene töprengenünk ezen. Sánta azonban nehezen, felelősen, a horatiusi tanácsot már-már túlzottan is komolyan véve alkot. Úgy tűnik, hogy bírálatá- nakazéle — az elmúlt tíz év alatt — már csak önmaga ellen fordul, s ezért nem engedi műveit a nyilvánosság elé. Márpedig bármennyi vitánk is legyen Sánta morális szigorával, annak tévedéseivel, egyoldalúságával, le nem mondhatunk róla! Vigyázzunk, hogy amikor vitatkozunk vele, nehogy elkövessük azt a hibát, amit (a különben jóhiszemű, jószándékú) Kölcsey Berzsenyivel . . ., mi leszünk azáltal szegényebbek! (Akadémiai, 1975) HORPÁCSI SÁNDOR A JUGOSZLÁVIAI MAGYAR NOVELLA ÚTJAI Bori Imre, Juhász Géza és Szeli István szerkesztésében Különös ajándék címmel látott napvilágot a jugoszláviai magyar elbeszélők reprezentatív antológiája, amely tizennégy író ötvenkét felszabadulás után írt elbeszélését tartalmazza. Első ízben, még 1933-ban, Szenteleky Kornél mutatta be a „délszlávországi magyar írók” novelláit Akácok alatt c. kétkötetes antológiájában. A nagy irodalomszervező azt vallotta, hogy egy antológia annál „értékesebb, minél egységesebb”. Ő ezt az egységet a couleur locale-ban vélte megtalálni, de nem értelmezte mereven ezt a sokat vitatott elméletet: „Nem az a fontos — írta —, hogy a történet Bácskában vagy Bánátban játszódik le, hogy a környezet színei megfeleljenek az idevaló táj színeinek. A szellem a fontos. A szellem, amit az író a színeken túl megérez, s amivel az író némi közösséget érez.” Azt a meggyőződését is hangsúlyozta, hogy az antológiában nem szórakoztató írásokat és nem írói egyéniségeket kíván szerepeltetni, hanem felelősségteljes, elkötelezett elbeszéléseket: „Ma már nem lehetünk többé a közönség szórakoztatói — olvashatjuk az előszóban —, írástudók vagyunk, a holnap elhivatott építői. S akkor nem szabad megtagadni a földet, az időt, amelyben építeni kötelességünk.” Sajnos, e dicséretre méltó szerkesztési elvekből vajmi keveset tudott megvalósítani. Mindez világosan kiderül Szenteleky irodalmi leveleiből, amelyekből szinte lépésről lépésre követhetjük az Akácok alatt megszületésének történetét. Szenteleky nagy kedvvel és lelkesedéssel látott a kedvére való munkához, de írótársai közül nagyon kevesen álltak mellé, sokan pedig nem értették meg szándékát. 1933. május 9-én be is vallja kudarcát Radó Imrének, sőt, egyenesen arra kéri, hogy vegye le nevét a kötetről és hagyja ki az előszót is, amely az adott körülmények között „felesleges, gúnyos, röhögésre késztető írás lesz”. Másnap Kende Ferencnek, a Literária Kiadóvállalat igazgatójának ír. Ez a levele is tele van panasszal az elkerülhetetlennek tűnő kompromisszumok miatt: „Közben Radó látogatott meg és meggyőzött arról, hogy más szempontokat is figyelembe kell venni, és legalább 6—7 olyan kivénült dilettánst kell felvenni az antológiába, akik elgondolásomat nem is ismerik, és ha ismerik, nem respektálják. Az antológia így úgy fog festeni, mint kivénült, mindentől távol álló dilettánsok menhelye.” A sorozatos megalkuvásokat mindennél jobban jellemzi az a tény, hogy a jugoszláviai magyar irodalom egy legkiválóbb novellistája, Szirmai Károly kimaradt az antológiából, Lucia viszont helyet kapott benne, mégpedig egy olyan novellával, amelyről Szentelekynek nagyon lesújtó volt a véleménye. Szirmai nevével csak az antológia tartalomjegyzékének végén találkozunk azzal a megjegyzéssel, hogy hamarosan novellás kötete jelenik meg. Tudjuk, hogy ez csupán a tények megszépítése volt, hiszen Szenteleky leveleiből egyértelműen kiderül, hogy Szirmai a véget nem érő megalkuvások eredménye91
