Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 11. szám - Csató Károly: K. Mária istenkáromlása (elbeszélés)
kitelt neki; feszes, kemény, nem az a kimondott zsírpárna, olyan löttyedt. . . Szerintem jobban is néz így ki; a hosszú, fekete hajához — az övé egészen vastagszálú — jól illik, meg nem is az a fokhagymafenekű, hanem csípőben is, meg hátra is van . . . Kihangsúlyozott egy kicsit, hát, hogy ez egy női fenék. Azért szoktunk injekciók után is beszélgetni, mert amikor becsukódik a nővér mögött az ajtó, olyan egyedül leszünk, s én sem vagyok olyan, meg a Mona sem, hogy csendben hallgatjuk a madárcsicsergést, vagy azt, hogy valaki beindította a parkolóban az autóját, s mielőtt indulna túráztatja egy kicsit. Injekció után egyszer azt mondja nekem a Mona, hogy Mari, olyan egyedül vagyok, hogy most is magamban éneklek, s engedjem meg, hogy nekem énekeljen, mert másképpen olyan szörnyű, mert eszébe jut az István, akivel előtte élt. Akkor pedig minden hiába, mert minden úgy marad, mint régen is volt, s mindenképpen el kell felejtenie, ezért hát hadd énekeljen nekem. A hangja nem annyira szép, sőt, az is lehet, hogy hamisan énekel, de én mindjárt rájöttem, hogy nem is a hangja szép, hanem az, hogy olyan régi népdalokat tud, amit én még nem is hallottam, vagy elkerülte a figyelmemet, mert ami igazán szép, szerintem arra mindig utólag jön rá az ember, akkor, ha úgy érzi, most arra van szüksége. Szóval, akkor figyel fel minden igazán szép dologra mindenki, addig nem. Fel is ült az ágyban, nekitámaszkodott háttal a falnak és énekelt három vagy négy dalt és úgy nézett rám, mintha én lennék a világon az egyetlen ember; más senki nem is létezne ezen a földön. Amikor abba hagyta, hirtelen kiült az ágy szélére és láttam rajta, hogy azonnal sírni fog. Úgy nézett rám a nagy fekete szemeivel, olyan fájdalmasan, hogy majdnem elállt a szívverésem. Azt mondja nekem, hogy Mari, ne utálj meg, de hozzád kell bújnom, valakihez, mert meghalok; megint jönnek elő azok, ami miatt meg kellett tennem; s higgyem el, tiszta szívből igazat mond, és ne gondoljam, mint amit mások gondolnának, hogy szanatórium, nők, együtt... szóval, ne gondoljam, hogy homokos, nem azért, s tudja, hogy ezt nagyon nehezen lehet idegen embereknek megmagyarázni; de csak kell, hogy valakit magához ölelhessen, s én ezt értem-e? Különben nincs semmi, meg kell halnom, — ha kimegy innen, nem is tudja, mi lesz vele. Nem ugyanígy, de én majdnem ugyanezt éreztem és le is hunytam a szemem és már emeltem is fel a paplan csücskét és siklott is be mellém az ágyba. Bújt hozzám, mint egy kis védtelen állat; ölelt, szuszogott a nyakamba. Átfogta a derekam és azt súgta, hogy csak így szabadna élni; miért is nem bújhatnak mindig egymáshoz az emberek, mert nem is igaz az, hogy másoknak erre nincs szükségük, csak már belefáradtak abba, nem bújhatnak senkinek a nyakához, melléhez, meg nem foghatják meg az emberek egymás kezét, ha szomorúak. Minden, ami rossz ebben a világban, ezért van, az hétszentség, mert akinek meg nagyon-nagyon kell a másik ember, az eleve veszthet, eleve alulmarad és nem az életre való, hanem csak a halálra. Én meg csak megsimítottam a haját, a karját, ha valami olyant mondott, amit már én is éreztem, csak nem tudtam így elmondani, nem volt kinek elmondani. Nagyon szerettem volna, ha ő a húgom és nem az Irén, aki már belefásult az életbe: szüli sorra a gyerekeket annak a hülye Imrének, az urának, aki mást sem tud, csak azt, hogyan kell egyfolytában fölcsinálni az asszonyt, hogy rá se érjen gondolkodni, hanem csak a szoknyáját cibálják jobbra, balra, mert akkor van minden rendben. Nagyon csodálkozom az Irénen, hogy ilyen lett, mert lánykorában egyáltalán nem volt ilyen, sőt soha meg sem fordult a fejében olyasmi, hogy nyolc év után majd évenként szüli a gyerekeket, s minden erejével azon van, hogy elfelejtse, milyen is volt valójában a fiatalsága, hogy mit is akart? Tudom, bizony úristen, nem ezt akarta! Erre a nyakamat merném rátenni. Én nem tudom, csak úgy elfelejteni az elhatározásomat, hogy tegnapelőtt ezt szerettem volna, vagy ilyen ember szeretnék lenni, s holnapután már mindegy, hogy mi van, mindennek alávetem magam, én nem számítok, csak mindig más számít. Hát, ilyen dolgokról beszélgettünk, amikor mellém feküdt a Mona. Mielőtt fölkeltünk volna, 18
