Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 10. szám - MŰHELY - Jaroszlava Pasiaková: A Tanu és közép-európai analógiái
MŰHELY JAROSZLAVA PASIAKOVÁ A TANÚ ÉS KÖZÉP-EURÓPAI ANALÓGIÁI Németh László a harmincas évek egyik legmarkánsabb gondolkodói és írói egyénisége, sok tekintetben Szabó Dezső művének folytatója, de meghaladója is. A népi írók mozgalmával elsősorban a hazai viszonyokkal, a magyar társadalmi élet tarthatatlan kasztszellemével való szembenállás forrasztotta össze. Megértette, hogy ebben a szembenállásban erő van. A nemzeti irodalom, művészet és tudomány nagy felvirágzását várta, és ehhez maga is hatékonyan készítette elő a talajt kritikáival. Ám mikor látja, hogy minden erőfeszítés megfeneklik a hazai viszonyok politikai realitásán, elveszti a Magyarország újkori demokratikus átalakulásába vetett hitét és reményét. A harmincas évek közepén lemond az aktív szervező tevékenységről, „heroikus reménytelenségről” szóló tézisét művészi módon feldolgozó műveket kezd írni, és az individuális lázadásba, a korrupt társadalomból való kiköltözésbe menekül, ebben látva a szellemi értékek megmentésének utolsó lehetőségét. A második világháború fejleményei kiábrándítják ,,a minőség forradalma” (1940) illúziójából. Tulajdonképpen már korábbi elméleti munkái — Magyarország és Európa (1935), Kisebbségben (1939) —jelezték Németh László belső konfliktusának paradoxo- nát. Egy erőszakon alapuló rendszer ellen nem lehetett hatékonyan harcolni a Németh László-i fegyverekkel, etikai felsőbbrendűséggel és általános emberi nemességgel. Az igazságtalan társadalmi rend elkedvetleníti azokat is, akikben él a teljesebb, tisztább élet utáni vágy. E konfliktusok alkotják Németh László irodalmi műveinek témáját. S minden probléma újabbat szül: nem elégedhetünk meg azzal az egyszerű (s kicsit felületes) megállapítással, hogy Németh Lászlóban a humanizmus olyan újkori apostola született meg, aki az európai humanitás két fiaskója között segítségért kiáltott és mentette a menthetőt; el kell ismernünk, hogy a benne fellépő gondolkodó egészen újféleképpen értelmezi a század értelmiségének felelősségét mindazért, ami ezen a világrészen az utóbbi évtizedekben történt. Németh a „szellem újkori vallását” hirdette, és az érvei, amelyekkel ennek a „vallásnak” az életképességét bizonyította, racionálisak és realisták voltak, s ami még fontosabb, nem „légüres térben” keletkeztek. Németh mindig a múltba nyúlt érvekért s— főleg a XIX. század különböző dilemmáit újra elemezve — intő analógiákat hoz fel a történelemből. S nemcsak a történelemből. Sok Németh-hez hasonló gondolatot találunk például Szabó Dezső publicisztikájában is. Főleg az író feladatát a nemzettestben s a nemzet céljait Európában — illetően. Természetesen Németh László küldetés-elmélete lényegesen eltérő Szabó Dezsőétől, hisz alapvetően eltérő volt a két író alkata s kiinduló pontjaik is. A robbanékony, dinamikus és lényegében értelmiség- és észellenes Szabó Dezső egészen máshol kereste „misztikus fajelméletének” a gyökereit. Az ő „egyszerű emberének rasszizmusa” egyfajta parasztkultuszba (különösen a székelység kultuszába) torkollik, s valami egészen különös arisztokratizmussal keveredik, de végeredményben még ez is inkább védekező, mint támadó rasszizmus. Semmi köze sincs az „Übermensch” ideológiájához! Ha található is benne valamiféle arisztokratizmus, sokkal inkább a szegények arisztokratizmusa az, az a fajta „büszkeség és sértődékenység”, amelyről Németh László a Széchenyi-drámában azt írja, hogy „az egyszerű emberek nemesi címere”. Ez a magatartás, amint később látni fogjuk, Németh László műveiben „védekező humanizmussá” nemesedett. Németh László is, aki ugyan jóval pesszimistább, de 59
