Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 10. szám - Pelle János: Csobánc közi románc (Novella)
rendes és tisztességes legyen. Ha akarja, szólhatok is az érdekében a mostani főnökömnek, meg viszek én más, befolyásos embereket is a kocsimon, azok csak fölveszik a telefont és el van intézve. Az özvegy habozott, Tiborért minden áldozatra hajlandónak érezte magát, meg hát a pénz is ugye, a fia előbb-utóbb bevonul, miből tartsa fönn a lakást, a szomszédok úgyis panaszkodnak, hogy esténként veri a gépet azért a párszáz forintért. Végülis jóvágású férfi ez a Józsi, akkor engedné magához, amikor kedve tartja, úgy csüngne minden szaván, mint valaha, amikor még a főnöke feleségeként ette utána a fene. — Ha Tibor egy évig otthon maradhatna, fel tudna készülni annyira, hogy fölvegyék ... ez a gyerek így boldogtalan, s egy anyának mindig a gyereke körül forognak a gondolatai, ezt maga is megérti . . . Talán, ha Józsi több nagylelkűséget mutat, taktikázik, elérhette volna élete célját, s magáévá teheti az asszonyt, volt főnöke feleségét, fogadhatja a gratulációkat, s felröppentheti a hírt a vállalatnál diadaláról. De a vágy, a közelgő beteljesedés ígérete elborította az agyát, s csak úgy mellékesen vetette oda: — Ugyan Ibi, legjobb lesz ha a Tibi szakmát tanul, mondjuk mentősofőr és ápoló lesz, ügyes gyerek, a borravalóból villát építhet a Balaton mellett. Én nem bánom, ha újra felvételizik az egyetemre, de eltartani, azt nem fogom. Tibornak végérvényesen elege volt az egészből, a temetővirágokból, a józan ajánlatokból, a jelvénnyel ékesített zakóból, mely már egy szék támláján terpeszkedett. Szűknek érezte a teret, kiszáradt a torka, nem kapott levegőt. Zsebébe gyűrt egy húszast, átviharzott az előszobán, lekapta a szögről a kulcsot és bevágta maga mögött az ajtót. Sejtelme sem volt, hová rohan, kettesével vette a lépcsőfokokat, s már lenn v is volt a földszinten, a levélszekrények előtt. Gépiesen ránézett a nevét viselő Iádi- kára: a réseken valami papír világított ki fehéren. — Az elutasító határozat — szuggerálta magának, s lassú, visszafojtott mozdulatokkal megfordította a kulcsot a zárban. A boríték vastag volt, a feladó helyére, a bal alsó sarokban (ahogy elképzelte magának) az egyetem nevét és címét nyomtatták. Bár igyekezett uralkodni magán, nem tudta legyőzni azt az érzését, hogy ez a levél más hírt hoz, mint amit tavaly és azelőtt küldtek: az elutasítást tartalmazó boríték vékonyabb volt, meg talán más színű is, már nem emlékszik pontosan. A mutatóujjával bontotta föl: először egy összehajtogatott kérdőív hullott ki, aztán egy előfizetési felhívás és egy csekk, s végül a levél — fölvették, persze, hogy fölvették, többször elolvasta, előbb közelebb, majd távolabb tartva magától a gépelt szöveget. Összefüggéstelen szavakat ordibált, kezében a borítékkal kirohant a kertbe, majd az utcára — úgy érezte, ezt az örömet nem lehet ép ésszel elviselni. Aztán elhallgatott, zakatoltak a gondolatai, mit is tegyen, legalább egy fél percbe telt, míg rájött, először az anyjával kell közölnie a hírt. Vagy kétszáz métert rohant az utcán lefelé, félig öntudatlanul, most vissza kellett baktatnia. Mintha megszúrták volna, felrémlett előtte Józsi udvarlása és anyja habozó vonakodása, s megérezte, mennyivel erősebben ver a szíve a szokásosnál. Amikor hirtelen, nem tudta hogyan, Józsi kocsija előtt termett, kitört belőle a gyűlölet és az undor. Indulatában el akarta pusztítani azt a fekete autót, melynek ablakából hajdan annyira lenézően köszönt a tornatanárnak, s haragjában teljes erejéből belerúgott az oldalába. A lábába hasító fájdalom (vászoncipő volt rajta) figyelmeztette, milyen egyenlőtlen küzdelembe bocsátkozott. Ráadásul ez az alattomos szörnyeteg minden átmenet nélkül szirénavijjogásban tört ki, fölverte az egész környéket. A lárma a fülét hasogatta, menekült apja egykori kocsijától, be a kertbe, föl az emeletre. 27
