Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 10. szám - Alföldy Jenő: A fotós monológja
ALFÖLDY JENŐ A FOTÓS MONOLÓGJA Huszonhat éves vagyok és szeretnék belerúgni egy Linhof-kamera lencséje közepébe. Ha'álosan unom már ezt a fontoskodást a szentté avatott középszerűség nevében. Hat éve hallgatom üzletvezetőm unosuntalan elpufogtatott szólamait a portréfényképezés mesterségbeli hagyományairól, az aranymetszésről, a negyvenötfokos oldalfényről, a derítésről, az emberek „szebbik arcáról”, meg ami ezekkel szorosan összefügg, a fényképek eladhatatlanságáról, a vállalati érdekről. Ki kell szolgálni a Kis Péterek és Nagy Rozáliák kívánságait. Nem tükröt kell tartani eléjük, nem a testi-lelki valóságot kell tisztelni, mert akkor úgy érzik, megrágalmaztuk őket. Nem a jellemükre kíváncsiak, nem a bőrfeiület életrajzára, árulkodó árkaira és dudoraira, melyekből az emberi tartalom plaszticitására lehet következtetni, hanem ünnepi arcukat akarják viszontlátni és kirakatba tenni. Azt, amelyről eltűntek a hétköznapok árnyai, a gyanakvó hu- nyorítások ráncai a szemek sarkában, a kíváncsiság, mohóság és csodálkozás kottasorai és merőleges hangjegyei a homlokon, a létszigor rovátkái a szájszögletben. A hétvégi sütkérezés verőfénye derítse föl a szenvedés, szorongás és gyűlölet szántotta barázdákat. O, azok a karácsonyi és születésnapi gyümölcshabfrizurák és fonottkalács-kontyok? Azok a nyúlós arckifejezések, azok a kocsonyásra dermedt mosolyok, vőlegény-délceg düllesztések és múlhatatlan menyasszony-olvadások! Azok a zárkózott gőgtől összevarrott cipőfűző-szájak fölött megvillanó tekintetek: „most majd meglátjátok, ki vagyok én valójában!” Micsoda ellentétek a kitárulkozás vágya és az álarcoskodás között! Micsoda csődje az önismeretnek! Üres, televíziózástól kiégett szemek, önmegvetéstől fitymálkodó orrok, félarcra béna mosolyok tulajdonosai: amit az élet le- mállasztott rólatok, majd bevakolja pénzetekért a fotós. Mert ebben a „művészetben” a Vállalati Érdek a tartalom, s ti vagytok a forma. Tiltakozásom az évek során csöppet sem enyhült, csak szótlanná tett az undorig. Nincs szörnyűbb, mint amikor a saját hiedelmeikre duplázva csapják be az embereket. Vajon örülnünk kell-e, hogy mindenki lágyabbnak, vonzóbbnak vagy markánsabbnak és tiszteletet parancsolóbbnak véli magát önnön ábrázatánál? És örülnünk kell-e a vevő örömének, amikor valóságos fizimiskája helyett egy csillogó hajú fogpasztareklámot lát viszont? A derítőlámpa fényével pofonlöttyintett, porcelánretussal sminkelt portrék átvevőjének arcán iruló-piruló meglepetés: ez, ez csakugyan én vagyok? S alig várja, hogy otthon bezárkózhasson a fürdőszobába, s a tükörbeli hasonmásával vesse össze a fényképet. De addigra már úgy túlexponálta káprázó szemével a kezében tartott fotót, hogy tükörképén is az tűnik át. Aztán új pulóvert húz, egy-két napig gyakrabban használ fésűt, a kirakatok üvegében tetszeleg az utcán, s merészebben tekint az idegen szemekbe a buszon, villamoson. Miért nem tudok már örülni, ha néhány fáradt, keserű embernek egy-két jó órát, napot szerzek? Miért akarok egyre gyakrabban sanda igazságszolgáltatóként elégtételt venni egy-egy karótnyelt, pepitazakós szépfiún, kivárva, míg a szpotlámpa erős fényétől elfárad a tekintete, rászólok, ne hunyorogjon, s akkor kidülleszti a szemét, mint derby után a kidöglött versenyló? Miért húzom az időt, míg a bujára rúzsozott nagyságosasszony ajka lefittyed, mosolyt erőltető arcán átsuhannak az évtizedek viharfelhői, s szeme alatt kidudorodnak a kis krokodilbőr táskák? És aztán mért lombozódok le 15
