Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 9. szám - SZEMLE - Laczkó András: Weöres Sándor: Áthallások
művészete nélkül történelmünk s irodalmunk, egész létünk s ittlétünk érthetetlen. Ezt a megértést szolgálja elsősorban a Magyar Népdalok tudós szakértelemmel, értő szemmel és nagy szeretettel válogatott, jegyzetelt, bevezetett két kötete. S tán nem egészen hiú a remény, hogy az „Ortutay—Katona” — más jellegű divatok mostani nyomása ellenére is — rövidesen gyakran forgatott kézikönyvvé, valóságos fogalommá válik. (Szépirodalmi, 1975.) VEKERDI LÁSZLÓ WEÖRES SÁNDOR: ÁTHALLÁSOK Kitűnő a köteteim. Legelőbb azért, mert az egyes versek mögül megérzi, észreveszi az olvasó az inspiráló hatást, a motiváló művészi élményt. A szürrealizmus vagy a népi (gyermek) mondó- kák szavainak „áthallása” nem minősíti, csupán érdekesen izgalmassá teszi a könyvet; az állandó weöresi kísérletezés egyik állomásává. Úgy is, hogy metszetét adja a gyerekversektől műfordításokon át, a gondolati költeményekig ívelő művészetének. Gyakran említett tény, hogy játékos és köny- nyed zeneiségé', gyerekeknek írt darabjaival „iskolát” teremtett. Óvodások, kisiskolások érzik meg a líra szépségét a Galagonya, A liba pék soraiban, s próbálják a sodró ritmust követni a Pletykázó asszonyok nyelvtörő „Letye-petye- lepetyé”-jével. Az Áthallások egyik ciklusa (Könnyű) ezen az úton lépett tovább, úgy, hogy itt méginkább hangsúlyt kapott a hangok és szavak összecsengése. A Március-ban a keményebb, törést sugalló t-éket a simább, sziszegőbb sz-ek- kel ellenpontozza már-már a monotónia határát érintve, a Gunár-szónoklat a „gá-gá-gá”-t variálja rímként. A Bóbitá-ban a játék, a köny- nyed szemlélődés öröme teremtett szépséget; a költő átengedte magát annak a kötetlen ritmusnak, amely a világ megnyilatkozásaira ösztöneivel tisztán ráérző gyerekben hullámzik. A Könnyű ciklusban a vidámság, a tréfát, csattanót kedvelő és mindenre magyarázatot kereső-találó gyermeki magatartás jelentkezik. A gyík, a Vonat, Tapsifülesek meg A szegény denevérek egyaránt humoros helyzetfeloldásra épültek. Egyik-másikban ezek közül „komolyabb” tartalom, ismeretrögzítő szándék is megnyilvánul; a Vonat-ban például a relativitás, a Gyerekkuckó-ban az értékmeghatározás viszonylagossága. A játék és játékosság az Áthallások-ban az ismeretközlés eszköze. A Téli Magyarország tizenkét része hazánk ennyi vidékéről mond valami jellemzőt, könnyen megtanulhatót. Ez a vers leporellóként már megjelent, igazolva, hogy a szakaszok könnyen képre „fordíthatók”. A ciklusban ennek az ellenkezőjét is megkapjuk Képek illusztrációi szavakkal avagy gyermekrajzokhoz írt versek ötletével. Ezekberi is — ahogy a ciklus egészében — Weöres tiszta gyermeki hangon szólal meg. Régóta tudjuk róla, hogy adottságai folytán bármilyen — saját szavával — „stílben” képes dolgozni. Ennek nyilvánvaló szerepe van abban, hogy műfordítói munkája oly széles körű. Már fiatal költőként foglalkozott klasszikusok és kortársak alkotásainak átültetésével, s fordítási elveiről „spiritual song”-ok magyarítása kapcsán írta; „szerkezetileg és ritmikailag kiéleztem és átalakítottam, úgy, hogy az eredeti dallamot nem lehetne énekelni rá”. Azért szükséges ezt megemlíteni, mert irodalmi közvéleményünkben rögződött az az előítélet, hogy a fordító legjellemzőbb tulajdonsága az a tudás, érdeklődés és vonzódás, ami az idegen irodalmakhoz köti. De, Weöres — és nemzedéktársai közül vele egybehangzóan Vas István —figyelmeztetett arra, hogy a műfordításban az idegenség magyarrá tétele a legfontosabb elem. Az Áthallások verseit olvasva is meggyőződhetünk, hogy az a jó magyar fordítás, amelyik „jelentős magyar művé” válik szépségével, hatásával. Az idegent — még a leg- távolabbit is — nyelvünkön visszaadni Weöres kitűnően tudja, olyannyira, hogy nála még az indiai SLOKÁ is hazai líraformává változott, hogy szanszkrit versmértéke — ha lehet mondani — az eredetinél jobb hangzású. Az Áthallá- sok-ban a műfordítás problematikussága több nézőpontból jelentkezik. Véleménye a szószerinti, illetve nyersfordítás használatáról elmarasztaló. Álláspontjának másik részét (tartalmi és formai elemek, eszközök lehetőleg pontos követését) mutatják Joyce Mansour versei. (Helyes, hogy jegyzettel mutatja be a költőnőt és eligazító szavakat is mond darabjairól, annál inkább, mert olyan alkotóról van szó, akiről a XX. század külföldi írói lexikon sem tud. Kérdés persze, hogy érdemes-e a megismerésre az a poéta, aki a szeretkezés folytonos megjelenítésével mond „ítéletet önmaga és saját világa fölött”?) S végül az Áthallások befejező részében Egy fordítás- ankétra, hozzászólás helyett készített Mezzofanti- ciklus jelzi az utánzó-átalakító utat Weöres költészetében. A kötet első két része és a negyediknek több darabja megerősíti azt a korábbi megfigyelést, hogy a weöresi lírában fontos szerepe van a szerepjátszásnak, a játékos alakteremtésnek, valamint az álom és a „másik élet” képzelt — de mélyen átélt — suhanásainak. Ismeretes, hogy a Tizenegyedik szimfónia (1970) zárótételében a kint és bent dialektikája és a messzeség vonzása együtt jelentkezett. Az Áthallások verseiben az én ugyancsak a kozmoszhoz tágul és elaprózódik a „benső éj járataiban” (Az öröklét látomása), s ahhoz, hogy az élet és munka „mégis” értelmessé váljon, metamorfózisokon és választ váró kérdések tömegén kell átjutnia. A Via Vitae az egyéni evolúció útját követi végig „kicsi kunyhódtól az „űrben” járó lábig, de végős soron csak 81
