Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 9. szám - SZEMLE - Vekerdi László: Magyar Népdalok
népdal dallamai belenőttek a zeneművészet alkotásaiba, ugyanezek a folyamatok megfigyelhetők a szövegek történetében is.” Persze nem holmi „magosabbról leszivárgó kultúrjavak” formájában, hiszen a népi műveltség — mint minden önálló és erős kultúra — csakis a szervesen beleülő elemeket vette fel s építette magába. S a nép- költészet formateremtő ereje még olyan nagy költő művén is tud javítani, mint Petőfi. A nép- költészet legfontosabb jellemzőihez tartozó nyitottság tehát az élet nyíltsága, az életé, mely minél több néki értékes anyagot tud környezetéből kiválogatni s hasznosítani, annál tökéletesebben valósíthatja meg önmagát és saját fejlődését. Ennek az existentiális nyitottságnak legfőbb alapja a változékonyság. Mint minden élő műveltség, a népi kultúra is variánsok végtelen gazdagságát engedte virulni, sugalmazta, teremtette meg. Hisz épp a változatosság gyönyörű skálája miatt lelhettek önmagukra kifejezési formáiban a legegyénibb érzelmek is; az emberi lét olyan soha meg nem ismétlődő és minden esetben másként megvalósuló nagy lehetőségei is, mint a szerelem. Veres Péter írta s magyarázta meg legszebben, hogyan s miért tömörítik nehézsorú parasztlegények s lányok az élet úgyszólván minden boldogságát, önmaguk maradéktalan megélésének minden ábrándját a szerelem élményébe. Ez az erősen áhított s átélt élmény — az elvesztése miatti bánattal s félelemmel együtt — a nép szerelmi költészetének aranyfedezete; de a kifejezés tökéletessége a változatok végtelen gazdagságára épülő természetes kiválogatódásnak köszönhető, fgy magyarázható, hogy a szerelmi dalok leleményessége, valóságérzéke, másik-tisztelete, emberiessége, tiszta erotikája, szürreális finomsága, differenciáltsága csak a legeslegna- gyobb poéták legsikerültebb műveihez fogható — néhány tucathoz az egész világirodalomban. S hasonló „természetes tökéletesség” a többi dalcsoport sok-sok dalában szintúgy megfigyelhető, feltéve, hogy a változatok szabadságát nem korlátozza túlságosan a megfogalmazás konvencio- nalitása, sablonossá fajuló kötöttségei. S ez annál feltűnőbb, mert a válogatás egyáltalában nem szorítkozik a kiemelkedően szép darabokra, hiszen — mint már említettük — az egész mostanáig összegyűjtött népdal-anyagot hűen képviselő mintát kíván bemutatni, a kevésbé tökéletes vagy egyenesen romlott variánsokkal és a konvencionális kötöttségekbe merevedett dalcsoportokkal — mint például a vőfélyesek, verses szerelmi levelek, munkadalok — együtt. Éppen ez a teljes minta igazolja Ortutay Gyula elemzését a népdal kifejezési sajátosságairól („valóságtartó” ábrázolás, drámai szerkesztés, természeti kezdőkép) és ebből a háttérből emelkednek ki — a legtöbb dal kategóriában feltűnően nagy számmal — a tömörségükben, találó egyszerűségükben, láttató erejükben, életismeretükben, észjárásbéli tisztaságukban, lírai közvetlenségükben felülmúlhatatlan remekek. A szövegek egy részénél persze óhatatlanul megszólal az eberben ma jólismert dallam is, s minduntalan Fülep Lajos régi megállapítása jár az eszében: „A magyar népi dal ... a tökéletességnek felülmúlhatatlan csodája, amilyen csak az lehet, ami nem egy ember műve, hanem ezer meg ezer lélek formálta századokon át, s azt, ami valaha talán egyén műve volt, személytelenné és egyetemessé magaszto- sította, s ez az, aminél a művészetnek nincs feljebbvaló csodája.” Ez az egyéni érdekek fölé emelkedni tudó személytelenség és egyetemesség magyarázza úgylehet népdalaink feltűnő történetiségét, csalhatatlan történeti tájékozódóképességét. Újabb- kori történelmünk nemzet- és létformáló periódusairól — a kuruckorról, 48-ról — történeti tárgyú dalok sokasága szól (Ortutay Gyula a bevezetőben külön is hatásosan cáfolja a nép „kurta történelmi tudatáról” szőtt rágalmakat); köztük a történések lényegét kiváló érzékkel s páratlan művészettel összefoglaló (s hellyel-közzel, figyelmeztet rá Ortutay, szinte „kijavító”) remekek. A népi történetszemlélet azonban korántsem korlátozódik a kifejezetten „történeti” kategóriákra. „Népmesék, népballadák, szólások éppúgy, mint a népdalok — hangsúlyozza a bevezető — világosan beszélnek a társadalmi konfliktusokról, azoknak helyi, egyszeri problémáiról, s az általánosítható, egyetemesebb társadalmi ellentétekről is. A népdalnak szinte nincs is olyan műfaja, amelyet ne határozna meg ez a társadalmi mondanivaló — a katonadaloktól kezdve akár a borivóknak való nótákig. De még a gyermekdalok közé is beszivárgott ez a „plebejus” történelemtudat, s ki tudja milyen rég, amint a 112 szám alatt fölsorolt gyerekdal bizonyítja: ,, . . . — Ki népei vagytok! — Lengyel László jó királyé. — Nekünk az is ellenségünk. ..” Néhány történészünk, elsősorban Szűcs Jenő, észre is vette már s hasznosította a népköltészet tanúságtételét; de nyilván még többről van szó: népdalaink — s népmeséink, népballadáink — történelmünk mélységébe vetnek váratlan fényt, s nemcsak a Rákóczi-kor vagy 48, hanem például Ferenc császár és Ferenc Jóska — „a törpe császár” — idejébe is; korokba, amit katonadalok, panaszdalok, betyárdalok, rabénekek egyértelmű bizonysága szerint a szegény parasztok fölényes türelemmel, mélységes humorral, bölcs ember- ismerettel s reális lehetőségeiket jócskán felülmúló elszántsággal szenvedtek-lázadoztak végig. A Szent Szövetség és a napóleoni háborúk nemesi prosperitása, meg a kiegyezés vékonyka millé- niumi kérge alatt látni kell ezt a feszítő-fortyogó lávát is, ha meg akarjuk érteni Magyarország szerepét Európa XIX. századi történelmében, s ha egyáltalában látni óhajtjuk a magyar irodalom, művészet s szellemi élet jellegét és értelmét. Hiszen „minden szorongó tudatú, minden államiságától megfosztott nemzet — fogalmazta meg Hattyúdal ébreszt című s a népművészet időszerűségét firtató esszéjében Illyés Gyula — tudatosodva a népben veti meg a lábát, oda húzódik vissza az elpusztíthatóság veszedelmeitől” A nép 80
