Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1976 / 9. szám - KÖZÖS MEDERBEN - Ruffy Péter: Arcunk az évezredek tükrén (Rokonaink irodalma)

jég, sötétség, s nálunk e „napsütötte Dél”. A medve totemállat ma is: vogul, osztják soha ki nem ejti, ezekben a „cobolyprémpuha imádságok”-ban, ezekben a páratlan kincs számba menő medveénekekben csak ilyeneket olvashatunk: öreg, bundás, erdei állat, Mocsárlakó Bundás Nagyúr, Erdőlakó Bundás Nagyúr. Farkas szavunk sem az állat nevét őrizte meg, csupán a kérdéses állattól való félelem jelzőjét.

4.

Ha föl sem mérhető a történeti, társadalmi, földrajzi, természeti eltérés e népek szülőföldjét illetően, irodalmukban mindenesetre igen közeli, hasonló és rokon a tragédia-vonulat. A mi nemzeti költészetünkhöz hasonló, olykor azt meg is tetéző komorság, lét-féltés, a veszélyeztetettség démoni kimondása. A Kanteletár-ból, a finn ősballadák e csodálatos gyűjteményéből tudom meg, hogy a kantelé-t, a finnek húros hangszerét, amellyel egykor a Kalevala runóit vagy a Lönnrot fölfedezte balladákat kísérték, a svéd hódítók, mint pogánykori emléket és hangszert olyannyira üldözték, hogy minden föl lel hetőt összetörtek. A vízimadarak népe című friss finnugor tanulmánygyűjteményből tudom meg, hogy a cári behatolás hogyan zilálta szét, omlasztotta porrá az egykori kis vogul és osztják fejedelemségecskéket, kis önálló országocskákat; ma a hétezer vogult számláló nép nemzeti költője, Juvan Sesztalov, a vogul-manysi poéta versei száz- és százezres példányszámban jelennek meg.

De mindent megtetéz a borongós, nemzetet féltő, a tragédiák folytonos komorságában élt észt rokonaink költészete. Könyvkiadásunk büszkesége az Észt költők, a Huszadik századi észt líra című roppant válogatás és antológia (válogatta Bereczki Gábor, Bereczki Gáborné és Fehérvári Győző), amely a negyedik finnugor kongresz- szus idejére jelent meg Budapesten. Lapozzuk föl bármely, a nemzeti létet féltő nagy klasszikusunkat, Berzsenyit, Vörösmartyt, Adyt, Illyést — az észt költői hang még komorlóbb, még vészterhesebb. Földhözszorítottságuk, kiszolgáltatottságuk még teljesebb volt, mint a mienk. Balassi Bálint XVI. századi szerelmi líráját akkor fedezték föl véletlenül a felvidéki zólyomradványi kastély könyvtárában, mikor az észt műköltészet a XIX. század második felében bontakozni kezdett és kialakult. Első nagy költőjük, Gustav Suits (emigrációban halt meg Stockholmban, 1956-ban, 1958 óta újra kiadják otthon verseit, amelyek bekerültek az iskolai tankönyvekbe is) ilyen hangvétellel szólaltatta meg Észtországról szóló Dal-át: „Iszonyú, átkos történelem, / letaposott nép, erőtlen.” Azt írja, hogy a „Siralom Völgye itt minden falu” s „Beszegezve az élet kapuja. / Vágtat, vágtat a halál lova.”

A tektonikus rengések, a történelmi váltás, a második világháború kora olyan próbák elé állították e kis népet, s irodalmát, hogy nagyon sok észt költő kis életrajza végén azt olvasom, hogy „Svédországba emigrált”, „New Yorkban halt meg”, „a személyi kultusz áldozatává vált”, s a ma otthon élő legnagyobb, Jaan Kross (ő ültette át észt nyelvre Madách Tragédiájá-t) neve mellett is azt, hogy a személyi kultusz korának törvénysértései kényszer-szénbányákig zuhantatták pályáját. Gustave Suits század- eleji korának kétségbeeséséből, s a későbbi megpróbáló időből olyan líra kelt életre, amely a finnugor népek történetében az egyik legnagyobb, meglehet, az egyik közbevetése talán elhagyható lett volna.

A jövő kora, a szocializmusé, végül lehetővé tette és lehetővé teszi négy-ötezer éves múltunk és arcunk fölismerését. Múltunkét és — a rokonnépek irodalmi átsugárzásán át—jelenünkét. Ez a kor föltárni kezdi azt is,hogy milyen árnyalatokat rajzoltunk rá az egyetemes emberképre.

75