Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 9. szám - KÖZÖS MEDERBEN - Ruffy Péter: Arcunk az évezredek tükrén (Rokonaink irodalma)
RUFFY PÉTER ARCUNK AZ ÉVEZREDEK TÜKRÉN ROKONAINK IRODALMA I. Sok-sok évvel ezelőtt Kodály írta volt: „Nagy hiánya irodalmunknak, hogy a rokonnépek költészetét alig ismeri”. Arany hiába kereste valahai őseposzunkat, ilyen bizonyára volt, csak eltűnt, elveszett, az idők mélyén szétmorzsolódott, s Arany korában vagy a múlt század első felében már nem lehettünk olyan szerencsések, mint a finnek Elias Lönnrot-ja, aki munkatársaival együtt összegyűjtötte Kaleva földjének, Kalevalának, tehát Finnországnak, a pogánykori finnségnek a nép ajkán még élő hősi énekeit, s ezeket a runó-kat gondosan összeillesztve 1849-ben közzétette a Kalevalát, a finnek verses, énekes ősi történetét. A mi Kriza Jánosunk a múlt században már csak egybe nem függő balladákat talált. A pogánykori magyarság őseposza talán a kereszténység áldozatává vált, a nyugati világhoz való illeszkedésnek ára is volt, és tudjuk azt, hogy a keresztény papok mindent fölégettek, ami „pogány”, vagy pogány korunkra utalt, hiszen üldözték még a székelyek rovásírását is. Kodály észrevételeit azzal folytatta: igen nagy kár az, hogy alig ismerjük a rokonnépek irodalmát, mert náluk — s most tessék megfigyelni a fogalmazás telibetaláló pontosságát — épebb változatban maradt fenn „a lélek ősgránitja”. A lélek ősgránitjának nevezve pogánykori mivoltunkat, azt, hogy milyen volt, milyen lehetett az arcunk évezredekkel ezelőtt, milyen volt a magyarság a finnugor nép, a finnugor alapnyelv lassú szétválása idején, milyen volt hitvilágunk, melyek voltak hiedelmeink, szokásaink hogyan őrződtek meg az énekelt versek mélyén, milyen volt korai társadalmunk szerkezete, milyen lehetett a sámánvilág, milyen volt nem antropológiai, hanem belső lelki arcunk, milyen is volt „a lélek ősgránitja”, ahogyan azt Kodály fogalmazta meg. Hogy nem, vagy alig ismertük rokonaink ősirodalmát, pogánykori népénekeit, őseposzait, ez annál nagyobb kár volt, mert alig van nép Európában, akinek ilyen páratlan szerencse jutott osztályrészéül. A németek Niebelung-énekig, a görögök az lliász-ig sétálhatnak vissza a múltjukba, begyalogolva a nemzeti őstörténet nagy éjszakáját, a franciák nyelvemlékeiket keresve, eljutottak ugyan a 842-ből származó Strasbourg-i Eskü-ig, vagy az őseposzt kutatva, föltárták a mi évezredünkben keletkezett Roland- éneket. Amíg mi ezeknél sokkal régebbi korokba juthattunk — és végül jutottunk is — vissza, például egy öt-hatezer éves múlt mélységéig, ha legközelebbi rokonaink, a Reguly Antal gyűjtötte vogul és osztják (manysi és hanti) naiv eposzokat, ősi hőskölteményeket vesszük figyelembe. Talán ezek pihennek a legmélyebb geológiai réteg alján, ha a lélek ősgránitjára gondolunk. S Kodály Zoltán már nem érte meg azt az időt, mikor Képes Géza az akadémiai Reguly-hagyatékban már nem nyelvtudományi anyagot kutat, mint azt a tiszteletreméltó régiek tették, hanem fölfedezi azt, hogy „itt csodálatos lírai költészet friss forrása buzog”, és a Napfél és éjfél című roppant fordításgyűjteményében (1972) valósággal megajándékozta a nemzetet a magyar őstörténet egyik rokon-darabkájával,olyan hősi énekekkel, a legközelebbi rokonnépek olyan őskölteményeivel, amelyek a latinságtól érintetlenül az első magyar nyelvemlékeknél, a Halotti Beszéd-nél vagy az Ómagyar Mária-siralomnál ezer-ezerötszáz évvel régebbi korok nyelvét és lelki ősgránitját őrizték meg. 72
