Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 9. szám - KÖZÖS MEDERBEN - Pusztay János: Jegyzetek a balti-finnekről és népköltészetükről (Vepsze dalok, Lív dalok, Vót dal, Vót farsangi dal, In kéri dal (Pusztay János műfordításai)
JEGYZETEK A BALTI-FINNEKRŐL ÉS NÉPKÖLTÉSZETÜKRŐL Északon, a Balti-tenger és a Finn-öböl partjain, valamint Karjala területén él néhány kis nép, melyeknek nyelve közel áll a finnekéhez és az észtekéhez. A vepszék, lívek, vötök, izsórok ők, akik lélekszámúkat tekintve egymás után érkeznek el a kihalás, vagy a környezetükbe való beolvadás stádiumába. Közülük még legerősebb a vepsze, a maga mintegy másféltucat ezernyi lélekszámával. Az izsórok körülbelül ezren vannak, a lívek száma nem éri el az ötszázat sem, a vótok pedig a föld felszínéről való eltűnésük előtti utolsó pillanatokat élik, mindössze húszán ha vannak. Egy évezreddel ezelőtt mind lélekszámban, mind jelentőségben kimagaslóak voltak. Az orosz őskrónika, a Nesztor-krónika említi őket, s általában mint harcos, kemény, rettegett népeket. Szerepük volt a novgorodi orosz nagyhatalom kialakulásában, megerősödésében, elsősorban a vepszéknek. A lívek meg a tőlük délkeletre fennállt po- locki orosz fejedelemséggel álltak szövetségesi viszonyban, s emiatt harcba keveredtek a novgorodi, majda kijevi fejedelemség ellen. A kipusztulás szélén álló vótok Novgorod virágzásának idején Ingermanland legnépesebb és legtekintélyesebb őslakói voltak. Miért ez a nagymérvű pusztulás? Az orosz birodalom megerősödése idején az addigi szövetségesekből adófizetők, elnyomott kisebbség lettek. De számuk tragikus csökkenésében a történelmi események játszották a döntő szerepet. E népek lakóhelye ellentétes politikai, hatalmi érdekek ütközőpontjában volt, egyfelől az orosz fejedelemségek, majd az orosz birodalom, másfelől pedig vagy a svédek, vagy a német lovagrend terjeszkedési, hittérítési törekvéseinek összecsapási, felvonulási területén. Hovatartozásuk is e — náluknál lényegesen nagyobb erőt felvonultató — nagyhatalmak kötélhúzásának eredményétől függött, s valamennyi fent említett nép többször cserélt gazdát. Nem egyszer tragikus testvérharcokat erőszakoltak ki a hódítók, pl. meghódított és a megkeresztelt líveket az északabban élő még pogány testvéreik meg az észtek ellen vezették-vetették harcba. A következmény csak a hódítóknak volt egyértelműen jó, az e népek lakta területek nagy része német kézre került. Ez a huzavona, áldatlan, népirtó állapot csupán azután szűnt meg, hogy a Szovjetunióhoz kapcsolódtak azok a területek, ahol e népek élnek. A megnyugvás azonban túl későn következett be, többségüknél a regenerálódás, a magához térés már nem sikerült — nyelvüket egyre kevesebben beszélik, lélekszámúk rohamosan közelít a nullához. Fennmarad azonban emlékük gazdag népköltészetükben. Hiszen ez az a vidék, ahol a Kalevala, az észt Kalevipoeg keletkezett, és sok más kincs, melyről és melyből magyarul oly kevés olvasható. Balti-finn nyelvrokonaink népköltészete (a finn és az észt kivételével) szinte a legismeretlenebb az összes uráli nép közül. Magyar gyűjtők, kutatók e vidéket kevésbé járták be, mint többi nyelvrokonunk lakóhelyét. Ez a terület elsősorban a finn és az észt kutatók paradicsoma volt, s az még ma is — sok kötetre rúgó népköltészeti anyagot jegyeztek fel és adtak ki. Ezek a gyűjtések azonban legnagyobbrészt nyelvészeti szakkönyvekben láttak napvilágot, s így szinte légmentesen el vannak zárva az érdeklődőktől. Képes Géza Napfél és éjfél című remekmívű kötetében áldozott e kis népek folklórjának is néhány műfordítással. E népköltészetet a versek változó terjedelme jellemzi. A dal, ének általában két típusba sorolható. Az uráli népek folklórjában mindkét típus megtalálható, ha nem is mindig ugyanannál a népnél. Az egyik típus, ami a magyarban vagy a mari népköltéPUSZTAY JÁNOS 61
