Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 9. szám - KÖZÖS MEDERBEN - Nyirkos István: A Kalevala egyik epizódjának fordításáról, Kullervo (Részlet - Rácz István műfordítása)
NYIRKOS ISTVÁN A KALEVALA EGYIK EPIZÓDJÁNAK FORDÍTÁSÁRÓL A Kullervo-epizód aKal evala hat énekére (XXXI—XXXVI) terjed ki, témája pedig a pásztorfiú bosszúja gonosz gazdasszonyán. Az eposz tulajdonképpeni történéseihez — Väinämöinen, Lemminkäinen és llmarinen kalandjaihoz — jóformán alig kapcsolódik. Lönnrot mégis szükségesnek érezte az eposz szerkezetébe iktatását, s nem tévedett, mert költőiségben a mű csak nyert vele. Elbűvölő itt a varázsigék, a ráolvasások ütemes dobolása, a vers szőttesének népmeséi misztikus színezése, s a pásztorgyerek nyomorúságának erdők magányában felhangzó lírai megjelenítése. A magyar fordítók is hamar ráéreztek e részletek sokszínű szépségére, nem véletlen műve volt hát, hogy egyesek épp a Kullervo-epizód részleteinek fordításával próbálkoztak előbb. Ez alkalommal a Finnországban élő Rácz Istvánnak, 1975-ben a Magvetőnél második kiadásban is megjelent, a kalevalai gyűjtés legszebb lírai darabjait tartalmazó Kanteletár és több más kitűnő alkotás fordítójának jóvoltából olvashatjuk a helsinki Otava kiadónál 1974-ben magyarul megjelent részletfordítását. A magyar fordítók úgy látták, hogy a Vikár-féle — egyébként nagyszerű — fordítás nem az egyetlen lehetséges tolmácsolása a Kalevalának. Nagy Kálmán például már szakított a Kalevala verselésétől idegen Vikár-féle szóvégi rímeltetéssel, s csak az eredetire is jellemző alIiterációt, a kezdőrímet tartja meg (Kriterion, 1972), bár ezt kalevalai módon ő sem tudta megoldani. Képes Géza fordításából ez ideig rövid részletek jelentek meg (I. Napfél és éjfél, 1973), ezért csak kellő óvatossággal nyilatkozhatunk róla. Mégis úgy tetszik, hogy jó érzékkel sikerült hasznosítania a finnugor és a magyar népköltészet jellemző sajátságait, az alliterációt, a figura etimologicát (helyenként e kettő társítását), a gondolatpárhuzamot stb., amelyek a Kalevala nyelvére is jellemzők. Rácz nem hasznosíthatta sem Nagy Kálmán, sem Képes Géza fordításának tanulságait, mivel azoknál korábban (1956-ban) készült. Minden Kalevala-fordító világosan látta, hogy a nyelvi hűség szintjét a finn szöveg alIiterációinak művészi átmentése fémjelzi. Rácz még különösebb gonddal vigyáz erre: „.. .a kalevalai versekben majd minden sorban találunk két, sőt gyakran három-négy alliterációt is” — írja, majd a Kuller- vo-énekek varázsigéinek kapcsán ezeknek a funkcionális oldalára is utal: „aki eredetiben olvasta a Kalevalát és ismeri a finn loitsukat, a varázsénekeket, az jól tudja, hogy a varázsmondásnak milyen mágikus erőt kölcsönöz a szavak hangsúlyos töveinek konok, szinte pörölycsapásként ismétlődő összecsengése: az alIiteráció” (Kullervo. Helsinki, 1974. Litószó).Eppen emiatt szigorúan követi saját tolmácsolásában is ezt az elvet, következetesebben, mint eddig bárki. AIIiterációira azonban nemcsak az jellemző, hogy egyáltalán vannak, s azok a magyar nyelvnek afinn-nél sokkal kevésbé alkalmas volta ellenére is szépen, erőltetettség nélkül csengenek, hanem a finn eredetihez igazodva más fordítóknál gyakrabban tudja őket visszaadni. S ez a nyelvi bravúr nem kis érdeme a fordítónak. Jellemzésül hadd álljon itt egy-egy részlet Nagy Ká!mán és Rácz István fordításában: 58