Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 9. szám - Varga Csaba: Az utolsó nap (elbeszélés)
Hajnalban a világos téglaszín huzatú ágyban mély álomba merült. Térdét görcsösen felhúzta a melléig, a kispárnát feje alá gyömöszölte. Sokat forgolódott. Összetörtén ébredt fel, nem pihente ki magát, pedig majdnem délig aludt. Homloka nyirkos, teste ismét lucskos volt, de lábát legalább kinyújthatta, amikor kimászott az álom hullám- vasútjából. A betörő napfény jobb kedvre derítette, de képzeletét nem láncolhatta le. Fiatalabb korában olyan földalatti folyosóról álmodott, amelyen végigmászva kijuthat a szabad égbolt alá. Csak akkor azt hitte, hogy rövid idő alatt, hónapokon belül elérhet az alagút végére. A fiatalság mohó reménye a gyors siker, az öregeknek csak a csendes meditáció, önmaguk ismerésének öröme marad. Ha marad egyáltalán. Ahogy múlik az ember felett az idő, egyre váratlanabbul kiterülhet és megállhat a szíve, mint egy kivénhedt faliórának. Aztán csak dús szőrzete nő tovább és csimbókos gazként beborítja testét. Deák úr arra gondolt, hogy a nyári, fehérülő fűben gyakran lépünk letört, porladó, de még ropogó ágra. Az emberi test is így foszlik az időben, az utódok az eltemetett ősök felett járnak, észrevétlenül megropogtatják a málló csontokat. Amikor idáig jutott a képzelgésben, lassan elmosolyodott, nevető szemmel és békés tekintettel hevert az ágyon. Egy másodpercig szépnek látta magát. Talán olyan álmodozó volt, mint a szeles, bimbózó tavaszban gyönyörködő festő vagy a meztelen, érintetlen leánytestet először bámuló kamasz. A hajnali kínlódás megszépítette reggelét. Egy pillantásig más ember, más álom, más vágy lett. Ennyi időre elűzhette önmarcangoló sárkányait. Felkelt az ágyból, mert sürgette az óraketyegés. Talpa alatt meleg volt a bordó szőnyeg. A falitükörben szembe nézett táskás, meggyötört arcával, de az elnehezült krokodilpofa nem ijesztette meg, mert a saját képmását ismerő ember volt, aki minden árulás ellenére még szereti magát. Ám soha nem szerette annyira, hogy folyton önmagával foglalkozzon, meg attól is tartott, hogy az önvizsgálat végére elfogyna a lélekmelegítő szeretet. Borotválkozott. A pamacsolás közben eszébe jutott, hogy tegnapi vendége egy tizenhárom éves lányról mesélt, aki öngyilkos lett, mert szeretőnek hitt szülei elváltak. A gyereket eldobták maguktól, postán is távoli intézetbe adták. A szülők feláldozták őt saját boldogulásukért, a lány pedig nem bírta el a rászakadt magányt. Kinyíló értelmével sem tudta felfogni a szeretetnélküliséget. Deák úr agyában felvillant, hogy neki két gyermeke van, akiket évente egyszer, karácsony másnapján lát, de aztán megriadt a két történet esetleges párhuzamosságától. Inkább visszamenekült önmagához, hiszen őt sem szereti senkiT Ez a felismerés is megzavarta, ezt sem akarta tudni. Erre sem volt kíváncsi, ez is nyomasztotta. Ettől is szenvedett. Lehuppant a széles karosszékbe, derekát körbecsavarta a törülközővel és ölébe tette a duplacsatos aktatáskát. Lassan szuszogott. Kirakta a rojtos iratokat, a kockás konyhakönyvet, a kék tintás bélyegzőt és a raktári kulcscsomót. Az öntudatlanul is helyesen folytatható mozdulatok közben színes filmet látott maga előtt. Vörösödő fasorban, fahéj barna fák között, őszi falevelek rongyszőnyegén sárga halottaskocsi gurult. Tetején hosszú, fekete koporsó feküdt. A baktató lovak is feketék voltak. A koporsón arany betűk álltak: Élt 58 évet. Az égbolt liláskéknek, a háttér okkersárgának, a fák csúcsa pirosnak tűnt. Lehet, hogy pipacs színű volt. A halottaskocsi némán gördült, a gyászmenet valahol lemaradt, senki nem ejtett könnyet. Deák úr megrázta fejét, taszította a látomás, de a színek harmóniáját élvezte. A fekete kicsit ijesztette, a sárga viszont nyugtatta. A piros színre élesen figyelt. Hogy miért, nem tudta. Hajnali álmaiban sokat viaskodott a színekkel, de a látványokat nem próbálta megmagyarázni. Az utolsó betegsége óta a sárga víziók közelebb kerültek hozzá: valahogy megszerette őket, ám az álmok riasztó társak maradtak. 0
