Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 7-8. szám - MŰHELY - Szakolczay Lajos: Érték és folytonosság a jugoszláviai magyar irodalomban (Könyvek, irányok, alkotók)
óta az írói elhivatottság nemcsak művészi kérdés már, hanem erkölcsi is. Aki ma ír, az felelősségének tudatában is írjon, írásainak legyen hite, célja, és építő ereje . . . Már nem lehetünk többé a közönség szórakoztatói. írástudók vagyunk, a holnap elhivatott építői. S akkor nem szabad megtagadni a földet, az időt, amelyben építeni kötelességünk.” Szenteleky Kornél kitágított, nem másolt, hanem szellemében tovább gondolt nézete a különféle értelmezések ellenére is kiállta az idő próbáját. A Kalangya irodalompolitikáját vizsgáló kritikus, a Sinkó Ervin életművét elemző irodalomtörténész, a Fórum Hagyományaink-sorozatát szabadkai vonatkozású könyvekkel, dokumentumokkal kiegészítő irodalmár, az Új Symposion tíz évét összefüggésrendszerben fölvázoló fiatal költő, s a Magyar Szó irodalmi-kulturális mellékletét, a Kilátót szerkesztő író-esszéista egyaránt — akarva- akaratlan — a Szenteleky-örökséget kiteljesítő, s az irodalomszervezés gondjait a jugoszláviai magyarság értéktudatosító csatározásaiban láttató irodalomtörténészre, Bori Imrére figyel. Kötődésük természetesen nem szolgai alázaté, hiszen az autonóm jelleg, a kibányászott hagyomány, a jugoszláviai magyar irodalom előtörténetének jogossága, az avantgarde koncepciójának értelmezése — mind-mind a tisztító vitát, a nagykorúsodás (nagykorúság) jellemzőit hordozza. A mostani időszak a huszas évek mozgalmasságára, a Tanácsköztársaság bukása után Jugoszláviába emigrált „pécsi írók”, Csuka Zoltán, Somogyi Pál, Haraszti Sándor forradalmi hevületére, tettvágyára emlékeztet. Végei László Bori irodalomtörténetéről írott kritikájában másra is figyelmeztet. „Vajdaságban az avantgarde . . . nemcsak stíluskérdés, hanem az író szerepének értelmezése, a mű fermentum-szerepe is a társadalmi életben. Az avantgarde tehát mindig társadalmi töltésű feladatokat is vállalt. Kis közösségek esetében pedig még valamit: a szellemi és társadalmi fejlődés meggyorsítását és az új utakra való kényszerítését is.” Bori Imre új útja már korán kezdődött, s ha meggondoljuk, hogy irodalomtörténetével, tanulmány- köteteivel, antológiáival, kapcsolattörténeti munkáival mily érvényes nyomot hagyott az együttélő nemzetiségek irodalmán, s nem kevésbé a jugoszláviai magyar és az egyetemes magyar literatúrán, s kutatásai az avantgardenak hány és hány erezetét kötötték a szellem látóhatárába, az örökké munkálkodó tudós típusa, a nemzedékeket tanító és nevelő egyetemi tanár áll előttünk. Noha munkájának nagy része a jugoszláviai magyar irodalmat és művelődést gyarapította, nem kevésszer — gondoljunk csak a Juhász Ferenc és Nagy László költészetét fölmérő úttörő jelentőségű pályaképre (Két költő) és az elődök (Kassák Lajos, Radnóti Miklós) művészetét taglaló monográfiákra — a kortárs magyar irodalom és az egyetemes tudás is részesült értékgazdagító figyelméből. A legújabb Bori-könyv (Irodalmunk évszázadai, Fórum 1975) előzményeinek a különféle nyilatkozatok, tanulmánytervezetek és összefoglalók tekinthetők. A jugoszláviai magyar irodalmat népszerűsítő könyv „előtörténete” pedig az Irodalmi hagyományaink című, kilenc évszázad írásaiból válogató antológia. Bori hagyománykeresése egyfajta meglelhető kontinuitás: azok a helyek, amelyeken magyarok élnek (vagy éltek) az írásbeliség alakulását s a művelődéstörténeti harcokat százados tablókká avatják. Ha e gazdag hagyomány az egyetemes magyar irodalomnak része, miért ne lehetne darabkája — éppen a földrajzi hely, az itt-születettség okán — a jugoszláviai magyar irodalomnak is. Szenteleky Kornél a jelen kiúttalanságát fájdalmas panaszokba oltó mélabújával nem vette — nem vehette — észre az évszázadokra visszanyúló,s bizonyos alapozó-szerepet is betölthető kulturális örökséget; a hajdani példaképre figyelő utód pedig minden idegszálával erre a „kapocsra” s a vele teremthető autonomitásra tör. Szenteleky kiábrándultságát az irodalomszervező kisebb-nagyobb kudarcai magyarázzák; Bori Imre erejét pedig az önmagát értékeivel mérő irodalom nagykorúsága, az egymás munkáját kiteljesítő — vitatkozva is egymást folytató — nemzedékek értéktermő folyamatossága, a különféle hagyományokat (baloldali Híd, polgári-humanista Kalangya, avantgarde Új Symposion) egybeötvöző irodalomtörténészi szemlélet. Az Irodalmunk évszázadai három nagy, egymástól jól elkülöníthető, de mindenképpen szerves egységet mutató fejezetre tagozódik. Az Előtörténet az egyetemes magyar kultúrának is értékes és nélkülözhetetlen emlékeire, művelődéstörténeti tényeire alapoz. Az inkább képzőművészeti vonatkozású aracsi kő felirata — akárha kezdést megadó gong — után egymást követik a rövid, a tudományos szaknyelv helyett inkább a népszerűsítésre törekvő alfejezetek. Bori figyelmeztet: a Szerémség valaha a régi magyarság kulturális központja volt. Innen származik a Ferenc-legenda, a Kamoncon készült Huszita-biblia, ami a fordítás tényén kívül, a magyar nyelv nagy arányú reformját is mutatja. Itt élt LaskaiOsvát, akinek nézeteit—„az emberek természetes állapota az egyenlőség”—a legújabb történeti kutatás az 1514-es parasztháború ideológiájában is kimutatta; s a magyar nyelvű világi lírát Gergely, Szabatkai Mihály és Apáti Ferenc jelentős nevei jelzik. Vitéz János, Váradi Péter, Jannus Pannonius, a reneszánsznak halhatatlan egyéniségei, akárcsak az Erasmussal levelező történetíró Brodarics István, vagy a Dózsa parasztháborúját megörökítő Szerémi György. A baranyai reformációt a tüzes prédikátor, Sztárai Mihály terjeszti, s volt idő, hogy Lendva nemcsak irodalmi központ, hanem a magyar irodalom- és nyomdatörténet, a mecénási ügybuzgalom —1573-ban Bánffy Miklós Kultsár György prédikátor kedvéért nyomdát telepített Lendvára — szép fejezete is volt. (A lendvai virágkorról részletesebben a Lendvai kultúra egykor és ma című kiadvány — Lendvai Füzetek, 2. sz. 1974 —, egyik tanulmánya A könyvnyomtatás és sajtótermékek Lendván 1573 és 1973 között tudósít.) 65
