Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 7-8. szám - MŰHELY - Csernus Ferenc: Emlékezés Veres Péterre
kai. Nos, ezek a hallgatók elhatározták, hogy egy kicsit ,,megtáncoltatják” Veres Pétert. Hetekig készültek, átrágták magukat halomnyi lexikonon, azokból képtelen- nél-képtelenebb fogalmat emeltek ki, é.s kérdeztek rá Veres Péter előtt. Ő pedig sorra megfelelt. Kifejtette például a buddhizmus teológiáját, mivel az is kérdés volt, az egyszerűbb kérdések egyike. Hazafelé menet csak ennyit mondott a kíséretének: ,.gondoljátok meg, összegyűlt itt vagy negyven jó pallérozott agyú fiatal,az ország romokban hever, hány és hány malteros kanál vár arra, hogy kézbe vegyék, és ezek itt azzal töltik az idejüket, hogy témákat fabrikáljanak, amellyel megfoghassanak”. Mert Péter bácsi nem szerette a mondva-csinált gondokat s gondolatokat. A derűs epizódok mellett bizony fel kell említeni a kevésbé derűseket is. A Parasztpárt előbb említett válságának egyik mellékterméke volt az a bizonyos „Veres Péter zavaros, Erdei világos” jelmondat. Amikor megkérdeztem tőle, hogy mi erről a véleménye, így szólt: Nem hiszem, hogy Ferinek kedvére való volna ez a dolog. Nem vagyok, igaz, tévedhetetlen, de meglehet:: azoknak, akik most homályosan látnak, idővel a történelem az orrukra fogja rakni a megfelelő dioptriájú pápaszemet. . . Úgy kétévenként meg-meglátogattam aferenchegyi lakásán is. Hiába mondtam, hogy nem akarnám feltartani, és csak egy fél órára jöttem, rendesen másfél óra lett belőle. Nem hagyott menni, még az éppen soros irodalmi, művészeti és politikai kérdéseket meg nem beszéltük. Utána — mint minden vendégét — kikísért a buszmegállóhoz. Szabadkozásomat elhárította: úgyis sokat ül, kell neki a mozgás. Egyízben megjegyezte: már észrevettem máskor is, hogy a kubikos szó helyett, te rendszeresen kubist mondói. Ez felétek ugye tájszó? Igen. S te kitartol mellette? Ki én: a tájszók fennmaradását éppúgy fontosnak tartom, mint a népdalok fennmaradását. Igazad van — mondta erre —, mert mindennel, ami volt és megszűnik, az egyetemes kultúra válik szegényebbé. A kubis szóról jut eszembe: egyízben arról beszélgettünk, hogy a csongrádi kubisok eljutottak az Osztrák—Magyar Monarchia egész területére. Mondom erre: „apám szerint itteni kubisok ásták tán még a La Manche-csatornát is”. Ez nagyon tetszett neki (igaz, Szabó Pálnak is, mert annak is elmondtam), szívből nevetett rajta. Egyszer megkérdeztem Veres Pétert: gondolta-e, hogy egyszer még indexre kerül? így felelt — kérdezett: „nézd, én ismerem a forradalom dialektikáját, de bevallom, erre a fejlődésre én se számítottam. Nálatok hogyan zajlott le a nagy szűrés?” Sohase fogom elfelejteni azt a „szűrést”. 1949-ben történt, de a könyvtár jól felszerelt volt. Kiváló művek estek áldozatul annak az akciónak; a népi irodalom talán 60%-a. Akkor már engem is, első utódomat is eltávolították, egy buzgó „falukutató” maradt: pincét, padlást, kamrát szétmenekíteni . . . Utoljára 1970 kora tavaszán találkoztam Veres Péterrel, egy irodalmi esten, e könyvtárban, ahol a polcon könyvei, régiek és újak, sorakoznak. Ennek a találkozásnak emlékét egy fénykép is őrzi. Négyen vagyunk rajta: Veres Péter, a bátyám, én és egy fiatal fiú, amint mikrofonnal a kezében, riportot készít az Iskolarádiónak. Akkor nem gondoltam, hogy utoljára találkozunk. Latolgattam, jó lenne újra fölkeresni, de akkorra közölték a halálhírét. Döbbenetes hír volt számomra, mintha énem egy darabja szakadt volna ki belőlem — örökre. 41
