Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 7-8. szám - MŰHELY - Csernus Ferenc: Emlékezés Veres Péterre
MŰHELY CSERNUS FERENC EMLÉKEZÉS VERES PÉTERRE 1945 tavaszán a Parasztpártot én képviseltem a Csongrádi Nemzeti Bizottságban. Ahogy teltek a hetek, mindinkább szükségesnek látszott tanácsokat kérni, arra érdemes emberektől. De volt egy gondunk: hogyan is lehetne Pestre eljutni! A tiszai híd a hullámokban hevert, a vonat ott nem járt. Volt aki lovas kocsival átment Félegyházára, ott nézegette: hátha följut a Szeged—Budapest közti vonatra. De az a vonat meg már Szegeden, az indulásnál dugig megtelt, így aztán másként döntöttünk. Nem volt nagy okosság: a városi gazdasági hivatal lovas kocsijával vágunk neki az útnak. Jó nagy stráf- kocsi volt, két fiatal lóval. Híresztelni se kellett, akadt más utas is, mindenki hozta a cserélnivalót, mert hát valamiből élni kellett, fizetni illett a szállásért valamiképp. Másfél nap alatt értünk föl Pestre. Az első nap ki-ki a saját pártjánál tisztelgett le. Akkor találkoztam először a Parasztpárt elnökével, Veres Péterrel. Csak a folyosón, futtában, mert igen sietett valahová. Nagy népség kísérte: még menés közben is kérték az utasításait; véleményét akarták hallani. Érthető, sok volt akkor a gond. Engem, ha emlékezetem e kis darabja el nem kopott és nem csal, Márton János mutatott be Veres Péternek. Olyannak láttam, amilyennek írásai után képzeltem. Talán csak a beszédje volt számomra szokatlan, a nyílt e-hangzós hajdúsági nyelvjárás, szokatlan volt egy-egy szava is, amelyet felénk, a közép-Tiszavidéken nem használunk, vagy más jelentésűnek tudunk. Aztán a parasztos öltözéke is szokatlan volt, noha számítottam rá; de gondoltam: átvedlik ekkorra, mint mindenki más, aki faluról jött a közéletbe. Ha úgy történt volna, azt veszem természetesnek; hogy mégsem úgy történt, különös öröm énnekem. Azt talán mondanom se kell, hogy nagyon természetesen viselkedett, minden pökhendiség nélkül. A sok diplomás — némelyike többdiplomás — ember úgy leste a szavát, mint a kinyilatkoztatást. Talán egy perce telt rám. Meglepődve hallgattam, mennyit tudott már rólam, megragadt őbenne minden kis hír, híradás. Valamelyik cikkemet is megemlítette: ugye ,,Te írtad a Magyar Útban, 42-ben?” Másnap vagy harmadnap az Országos Földosztó Hivatal elnöki szobájában újra találkoztunk. Oda már együtt mentünk, úgymond, testületileg: az egész Nemzeti Bizottság, kivéve Sz-t, a Kisgazdapárt elnökét, aki valamivel kimentette magát; de mindenki tudta, ez mondvacsinált indok. Ő egy ultra-reakciós ember volt, olyan úri-kisgazda, aki a paraszt szónak csak a régi értelmezését őrizte. Veres Pétert nemegyszer ánti-Krisz- tusnak aposztrofálta, s félt, hogy a személyes találkozáskor majd más képet kap róla. A küldöttség egyik tagja, T. J., a helyi titkár, régi ismerőse volt Veres Péternek. Egyívásúak is voltak. Nagytudású, olvasott ember, mestersége után kubikos, vagy ahogy felénk mondják, kubis. Mielőtt besündörögtünk volna, azt mondta: ,,na, most aztán tartsátok nyitva a fületeket, mert igen okos emberrel találkoztok”. Bementünk hát, amikor ránk került a sor. Veres Péter sorra kezelt mindnyájunkkal, leültetett fcennünket és a földosztásról kérdezett. T. J.-vel fölhozták a régi közös dolgokat. Majd tapintatosan eligazított bennünket a földosztás néhány, nálunk tisztázatlan kérdésében. A szccdemeknek például volt egy régi ügyük P. J.-vel, a város egyik régebbi polgármesterével. Annak a földje került szóba. A kommunisták nem foglaltak e kérdés38
