Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 7-8. szám - Ember Mária: 50-es évek, Üzenet (Novellák)
Er sass auf ihres Bettes Rand und spielte mit den Flechten — mire Goethe aláírta a következő sort: Das tat er mit der linken Hand, was tat er mit der rechten? Olvasom, és már kezdem is mormolni magyarul: Ült a lány ágya szélén s eljátszott a rojttal Ezt csinálta bal kezével, de mit tett a jobbal? — és közben kétségeim támadnak, hiszen Goethe megismétli a ,,tat” igealakot, ezt alighanem meg kellene őrizni, tehát (mert idézgetni is élvezet nekem ezt a klasszikusan könnyed fricskát, itt orrára koppintanak a romantikának, a papíron borongó soron áthatol a józan ész sugara, itt Goethe egészen heinei, hogy azt ne mondjam, karinthys): Ült a leány ágya szélén s eljátszott a rojttal Tette ezt a bal kezével, de mit tett a jobbal? — és nem tudhatom, ki ült kinek az ágya szélén, ki az, aki ott ült és a rojtokat (talán az ágytakaró rojtjait babrálta, de az sem kizárt, hogy a nő hajfonatait simogatta, elvégre a ’’Flechte” elsősorban copfot, és csupán a ’’Flechtenwerk” jelent — másodsorban — fonott díszt), és túlságosan egyértelmű a nőnemű birtokos névmást leánynak fordítani, hiszen az anyja ágya szélén is ülhetett az ifjú, zavarában a díványpárna rojtjait vagy netán kardja bojtját fonogatva, miközben épp be akarta jelenteni, hogy nősülni szándékszik, katonának áll vagy menekülni kénytelen, miközben természetesen megengedhetetlen leegyszerűsítés a hímnemű személyes névmás mögé egy fiatalember alakját képzelni, lehetett az öreg is, aki a halálos ágyán fekvő felesége, leánya, dajkája, szeretője zilált copfjait simítja széjjel, tőle búcsúzik, esetleg nem is a halál, hanem másfajta elválás tudatában, nemrég kézbesítették neki a száműzetését elrendelő végzést, az ajtó előtt már topognak a ... — de ha önnön kétségeim nem szűnnek is, ritka élességgel látom őt, őt, akit mindig csak figyelő, bár olykor kissé aggodalmas tekintettel, de mindig csak zárt arccal ábrázoltak, s legfeljebb zsugoriságig menő takarékosságán mertek néha, mintegy tévedésből, mint a szülővárosában felállított szobrán, élcelődni: kifordított öltönyén, amelyen nem balról jobbra, hanem jobbról balra gombolódik a bronz-zakó, mert az egyszer már kivágott gomblyukakat a leggondosabb szabó sem képes eltüntetni, ám a tekintélytisztelők váltik bizonygatják Frankfurtban ma is, hogy a szobrász mintázta félre, — s alighanem így állt ott akkor is, barátja íróasztala fölé hajolva, és azt a kopár íróasztalt is ismerjük Schiller utolsó három weimari évéből, igen közönséges asztal, egy földgömb tette otthonosabbá (földgömb, otthonosabbá), és Goethe föléhajol, szeme egy csínytevő diáké, arca két oldalán, az áll alatt, rezeg a bizony már megereszkedett hús, igen, sikerült üzenetet hagynia, barátja versét befejeznie, mert az a méltóságteljes indítás, az a teátrális kezdés nem folytatható többé, a balladisztikus szárnysuhogás elnémult, az ihlet madarát elriasztotta a nappal világossága, a készülő tragédia nevetségbe fulladt, az irónia célbatalált, ölt. Az üzenet, amit a zseni-társ hátrahagyott: egy kuncogó gyilkos ajándéka. 21
