Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 5-6. szám - SZEMLE - Grezsa Ferenc: Julow Viktor: Árkádia körül
írás részletképein. S itt korántsem magát a versszerkesztési eljárást említem hibaként, hiszen József Attilánál is sokszor megfigyelhetünk hasonlót; inkább azt kifogásolom, hogy az állóképek nem mindig illeszkednek szervesen a vers egészébe, bizonyos általános, mindenütt fölhasználható jellegük van; mellesleg; a költői alkotó- műhelybe is bepillantást nyerhetünk azáltal, ha nyomon követjük, hogyan próbálgatja Serfőző Simon ugyanazt a képet más-más költeménybe beépíteni, újra és újra megfogalmazni. A képalkotással szoros összefüggésben a nyelvi kifejezésmód is erősíti az olvasóban a passzivitás benyomását. Elsősorban azáltal, hogy az eszköz és az objektum minduntalan cselekvővé válik — vagy nyelvtani kategóriákkal szólva; a tárgyat és főként a határozókat alanyra cseréli a költő: „Fizetésük leszámol az asztalra.” „A sör berúg.” „A pálinka gajdol . . . legénykedik részegen.”, „Ha sas közeleg, a rögök hajigálják el."S a kapák szusszanásakor ült csak le pihenésük . . .” Különösen az utolsó két példában szembetűnő, hogy a cselekvés mint függetlenedik az embertől; s a képi sűrítések is rendszerint a cselekvő ember ellen dolgoznak: a természeti vagy a mesterséges tárgyak válnak az emberi jelleg őrzőivé. így a cselekvés végbemegy, függetlenül az embertől, aki meg sem jelenik talán a versben; „ugrálás menekül a bozótba”, „a szerszámok gatyára levetkeztek”, „kövek bukdácsolnak az úton”, „egy áru drágálja magát a kirakatban”, „a lábnyomok viszkettek este”, „A kotnyeles kanál kikap. Megszid ügyetlen poharakat.” stb. Minden az emberre, a cselekvőre utal, rá vonatkozik itt, a cselekvés mégis a tárgyakban aktualizálódik, vagy teljesen önállósul. Ember és környezet egysége tehát már eleve gyöngíti az igék erejét, tompítja lendületüket, hiszen holt tárgyakba vetíti őket a költő. Emellett most utólag áttekintve a találomra fölsorolt példák igéit, azt is láthatjuk, hogy jelentésük többnyire negatív tartalmú, tehát kellemetlen cselekvést vagy történést (viszkettek, kikap, megszid), védekezést (menekül, levetkeztek — ti. a hőségtől), kényszerű cselekvést (bukdácsolnak) fejez ki. Érdekes lenne ezt a vizsgálatot a kötet egészére nézve is elvégezni. Másrészt a megszemélyesítés ilyen sajátos módszere rendkívüli meghittséget biztosít az embert körülvevő tárgyaknak, dolgoknak, és ez az egyes versekben különlegesen bensőséges hatást kelt. A munkás emberek szemlélete ez, akik szoros barátságban élnek a szerszámokkal, s akik — mint Serfőző Simon egyik legszebb képe megfogalmazza — „elmúlásuk is dolognak tudják. Letéve maguk is végül, mint egy kész munkát.” Amint az eddig elmondottakból is kitűnik, de az idézett példákból, mondattöredékekből is tapasztalhattuk: Serfőző Simon nagyon tehetséges költő. Versei azt a jellegzetesen mai költői felfogásmódot példázzák, amely nem a tetszetős, jól csengő verssorokban, a szabályos ritmusban, a takaros rímekben keresi a költészet megkülönböztető ismérvét, hanem a képalkotás sajátos, eredeti voltában, a nyelvi kifejezés intenzív sűrítőerejében. Serfőző Simon látásmódja egyéni és rendkívül találó, képei — egyesülve a nyelvi hajlékonysággal — összetett tartalmakat képesek kifejezni — sokszor csak utalással, a nyelvi elemek energiájának fölszabadításával. Verseinek többségében erős hangulati egységet is sikerül teremtenie, és akadnak kötetében remek költemények (különösen a Jó szó is ciklusban). Az egysíkúság, amit a versek gondolatvilágát taglalva említettem, lehet a téma körüljárásának is a következménye. Másfelől az azonos versteremtő eljárások, képalkotási és kifejezésmódbeli sajátosságok is fenyegethetnek modorossággal, s csak akkor bontakozhatnak ki szuverén költői jellegzetességgé, ha a lírikus képes az alapvetően azonos látásmódon belül is megteremteni a hajlékony változatosságot. Mindenesetre biztató a kötet belső felépítése. A kötetnyitó vers így kezdődik: „Várjuk az örömöket, hátha felénk is idetévednek.” Vagyis a passzív örömvárás szavával. S így végződik a kötet: „Értük van dolgom, s dolgaim megmérnek. (...) megyek tenni a dolgom, mintha szerszámmal mennék az elgazosodott kukoricák felé hogy hasznot hajtsak, s a bizodalom nevelkedjen magasra!” Vagyis: az aktív, hasznos tevékenység vágyával. S míg a kötet közepén csak szelíd kívánság volt, hogy: „Jöjj Szebb Ég, Új Föld, Méltóbb Haza!” — addig a kötet végén már szaporodnak a lendületet hívó, tettre szólító költemé- mények. Bizonyára tudatos volt a kötetnek ilyen megszerkesztése. S ha a költőnek sikerül kibontakoztatnia jelentős művészi erényeit, megőrzi hangja bensőségét, és a pátoszban is mértéket tart, akkor egyetértéssel és együttérzéssel idézhetjük az önbiztató sorokat: „Szádban a mindenkori szegények szava — szólaltassad!” (Szépirodalmi, 1975) HONFFY PÁL JULOW VIKTOR: ÁRKÁDIA KÖRÜL A kiváló debreceni irodalomtörténész új kötetében tizenöt (nagyobbrészt 1970 és 1975 közt írott) tanulmányát teszi közzé. Úgy tűnik, érdeklődése megoszlik a reneszánsz és a felvilágosodás között, valójában azonban a magyar klasszikus örökség folytonossága foglalkoztatja. Balassi Margarétájában és Csokonai concettóiban a manierista stílus korai s kései megjelenését vizsgálja. „Manierizmus és romantikus előzmények: Csokonai bámulatos formaszintézisének két végpontja. Költészetének két évszázad stílusfejlődését egybe ölelő gigantikus íve példa nélkül áll a világirodalomban” — zárja egyik írását. Másutt pedig meggyőzően bizonyítja, mennyire a XIX. század eleji debreceni felvilágosodásban gyökerezik az induló Petőfi költészete. Egy korszak ku89
