Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 5-6. szám - SZEMLE - Honffy Pál: Serfőző Simon: Ma és mindennap
kus helyzetet itt is történelem felé megnyíló látomás emeli ki egyedi mivoltából. S már ennek mélyén is ott munkáltak azok a gigászi rontó erők, melyek mindegyre meggátolják a szellem szabad fellélegzését, s épül mind áttörhetetlenebb korlát az eleve elrendelés szűkre szabott ösvénye mentén. A következtetés a Magyarok, s legújabban a Fábián Bálint találkozása lapjain válik riasztóvá, s egyben elgondolkodtatóvá: úgy tetszik, a legmélyebbre nyomottak személyiségében bomlott meg leginkább a gondolkodás és a cselekvés összhangja. E fölvetésből fakadó további nagy horderejű rákérdezések helyett inkább az önnön lét- jogosultságát is megkérdőjelező plebejus indulatot dicsérhetjük itt, az Adyval szólván „veréshez szokott fajta” érdekében megfogalmazott írói szót. Ha Balázs József szülőföldjének paraszti alakjait azért veti alá a történelem különböző próbáinak, hogy ezáltal mára érvényes tanulságokat hozzon felszínre, vállalkozását ez esetben csak helyeselnünk lehet. Ami viszont nem zárja ki a türelmetlen várakozást, mely szerint Balázs aligha kerülheti meg, hogy előbb-utóbb teljességgel mai érvényű valóságközegben bontakoztassa ki ábrázolókészségét. A sokféle veszélynek, mely lendületes pályakezdését fenyegeti, nyilván maga is tudatában van, egyebek között talán annak is, hogy nemes veretű paraszti balladáit is elsekélye- sítheti a szériagyártás. Termékeny konoksága megőrzése mellett nyomatékosan kívánjuk vállalkozó kedve megfrissülését — egészen a kockázat- vállalásig. (Magvető, 1976.) HATVANI DÁNIEL SERFŐZŐ SIMON: MA ÉS MINDENNAP A feltűnést kerülő, szándékoltan egyszerű, a szürkeséget vállaló köteteim már Serfőző Simon költői magatartására is utal. Ilyen dísztelennek, sivárnak, illúziótlanul egyhangúnak látja azt a világot is, amelynek bemutatására, megszólaltatására vállalkozott. S amelyet a magáénak vall — származása folytán is, de tudatos azonosulással is. A kötet verseinek egyik élményanyaga tehát a múlt, a gyermekkor szegénysége; a faluvége és a tanyák, ahol „jajgat a munka, mert sosincs elvégezve”, ahol a kajla fák „életükben nem neveltek egy tisztességes ágat”, s „gondból volt annyi, az ablakon nem lehetett kilátni”. Nem csoda hát ha a vállalkozó kedvűeknek, a bele nem törődők- nek menniük kellett „a sovány tanyákból, panaszos hodályokból, sárólakból, avas sarakból, a petéző piszokból, a krákogtató porból, az országrázó kátyúkból”. És letelepedtek a kőburjánzású külvárosokban, a földszintes munkáskolóniákon, és most műhelyodúkban izzadnak, vagy katonaládával bevonultak az építkezések állványaihoz. A velük való sorsközösség vállalása: ez Serfőző Simon verseinek másik alaptémája. E két ostinato-szólam viszonylag kevés variációval gazdagodik. A múlt emlékei a jelenig nyúló változatlanságukban tűnnek elénk,és ami mozgásról hírt kapunk, az is inkább a múlt lebontásában mutatkozik: szétverik a düledező tanyasi viskókat. az „egér-tánctermes házakat”, a „szélsugó- lyukas fészereket”, elárvulnak a falusi porták. Az eltávozottak pedig néhol ironikus színben tűnnek föl, hiszen csak azért vetődnek időnként haza, hogy élelmet szerezzenek, hogy vihessenek a jószágból, s „a fillért is elkívánnák”. Eközben még a falusiak jómódjáról ábrándoznak „irigyelve a jajgatva gürcölt vagyonkát”. Az így összeálló kép meglehetősen egyoldalúvá válik, s minden bensőséges azonosulás ellenére a falu úgy jelenik meg Serfőző Simon verseiben, mint egyre inkább elmagányosodó, elöregedő, az élet perifériájára szoruló jelenség. A csend, az álmosság, a tétlenség állandó kísérője az otthoni életnek: „békésen ültünk a vacsora-csendben”, „a csend bolhászkodík”, „anyám pedig elbóbiskolt kicsit — szegény”, az ide látogatóknak „unatkozásuk ásít”, jönnek „csak támaszkodni az ajtóhoz”, itt este „bezárkózik az ajtó”, s „már alkonyattal elfirhangolom az ablakot”. E szemléletmódnak bizonyára személyes okai vannak: a múlt meghatározó ereje, az erős érzelmi kötődés az otthon maradt öregekhez, kiváltképp az édesanyához, akinek Serfőző egyik legszebb költeményét szenteli. Természetesen nem kérhetjük számon a lírai költőtől a valóság hiányzó aspektusait. Úgy tűnik azonban, mintha éppen az említett egyoldalúság lenne egy másik tartalmi sajátosság forrása is. A költő sok versében hangoztatja életmódbeli és vállalt eszmei azonosságát a falusi szegényekkel és a városi munkásokkal. Az összetartozás érzése olykor magas hőfokra csap, mint Édestestvéreim című hosszabb költeményében, máskor ódái szárnyalásé vallomásban tör utat (Innen), de kifejeződik hetykén egyszerű közvetlenséggel is (Aki ismer). Bármilyen hangulat, bármilyen viszony nyilvánul is meg azonban az egyes művekben, mindenütt ugyanarról van szó: az azonosulás tényének kinyilvánításáról. Az együvé tartozás a kétkezi munka és a hasonló életkörülmények vállalását, az érzelmi kötődést jelenti, a közös sors elfogadását. A vállalásnak és az elfogadásnak ez a hangsúlyozása, az igenlő tudomásulvétel a passzivitás—aktivitás ellenpólusai között inkább az előbbi irányba billenti a mutatót, és ezt a benyomásunkat erősíti még, hogy a meghatározó erő az életformaváltozás kényszerűsége. A vidék elmagányosodása és a közös városi életmód inkább passzív sorsvállalásra, semmint aktív sorsalakításra készteti a költőt. Mindennek természetesen megvan a maga versszerkezeti és stiláris vetülete. A kötet számos darabjában uralkodó tényező az állóképek sorozata, és még olyan költemények is gyakran kezdődnek egyedi jelenségek, jellemző részletek fölvillantá- sával, amelyek szélesebb érzelmi ívet fognak át, amelyek később fokozatosan túllendülnek a le88
