Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 5-6. szám - MŰVÉSZET - Banner Zoltán: Az önéletíró szobrász (Részlet a szerző Szervátiusz Jenő-monográfiájából)
szándékok valósultak meg, a kiindulás és a cél azonos: a klasszikus értelemben vett szobrászat témáinak a korlátozottsága, le- járatottsága, s emiatt új területek meghódítása a mind áttételesebb szobrászi közlés számára. Szervátiusz maga is többféle megoldást vár a síkplasztikai faragástól: mindenekelőtt arra törekszik, hogy a téma részletező, síkban kiterített „elmondásával” érzékelhetővé váljék a balladai időnek megfelelő „szobrászi idő”, amely, például Moore, Kemény Zoltán vagy Etienne Hajdú művészetében ismétlődő formaritmusok és jelek kötőanyaga, Szervátiúsznál viszont a cselekmény- vagy motívumsor (lásd Az élet keletkezése, 1936) jelentésének a látomás dimenziójába emelését szolgálja; másrészt a roncsolódás hatását keltő mélyfaragással, a fa felületének baltával és széles, lapos vésőkkel kezelt rusz- tikumával olyan drámai erő forrására bukkan, amely a legkisebb méretben is monumentális belső arányúvá nőhet. Ezért faragja önarcképei többségét is domborművé. Talán 1931-ből származó, első önarcképét leszámítva kimondottan körplasztikai önábrázolás nem is fordul elő többet életművében. S noha ez az első önarckép még erősen magán viseli a Bour- delleés Maillol szellemében végzett párizsi szabadiskolai mintázás nyomait, a némiképpen az 1929-es Tasso Marchini-fejjel rokon a formák belülről kifelé fejlesztésében — az orr és a száj körüli árkok s a kifejezés fojtott feszültségében már előrevetül következő, az 1937-es arcgyötrött- sége. Az 1937-es, nyersen, széles vésőkkel faragott önarckép — zárókő. A gótikus boltíveken egybefutó erők szorításába helyezett záradékként hordozza vonásaiban a gyermekkori hányódások, a pillangótelepi éhezés, az elvesztett családi harmónia, s a radnai és nagybányai barangolásokon tapasztalt társadalmi nyomor ránehezedő súlyát; de ennek az arcnak a szenvedélyes beszédessége úgy is felfogható, mint egyik arc a szoborarcok közül, mint a néhány banis alamizsnáért kezét keleti módra áldásra emelő koldus (Áldás, békesség, 1934), vagy a keresztalakú köte- geket cipelő mármarosi rőzsehordók (Bányai kereszt, 1935) vagy az Órad- nai paraszt (1937) sorsképi változata. A paraszti faragás nagyolása telik meg benne a művészi szenvedély személyességével, önmagáról vall, de a közösség nyelvén, a faluvégeken és cintermekben düledező Krisztusok faragóinak a gátlástalan szenvedelmével, sugarasan világító vésővája- tok sztigmájával keretezve a töredezett arcformákat. Művészetének önéletírásosságára mi sem jellemzőbb, mint az a középkori krónikások tevékenységéhez mérhető egyenletesség, amellyel alkotómunkáját végzi, ahogyan napról napra belemerül a friss élmények feldolgozásába, ahogyan minden friss élményt szinte közvetlenül, saját anyagából, művészi formává általánosít. Különösen csíki és gyergyói nyarait követően válik mindinkább eggyé élet és forma, miután már nemcsak a típusok, a vonásaikban, kifejezésükben évszázadok nemzedéki történelmét megszemélyesítő arcok szoborszerűsége, tragikomikuma, rokonlelkűsége visszhangzik saját kive- tettségére, fájdalmaira (lásd: az Alszeg, a Hazafelé, az Emré bá vagy a Csíki világ hőseit, de főleg terméskőből és fából faragott paraszt-fejeit), hanem maga a népélet nyilatkozik meg műveiben. ......Többnyire gyalog vándorol — jegyzi fel Szervátiusz Tibor Közvetlen közelből című írásában — mert így mindent lát, semmi sem kerüli el afigyelmét. Szerszámait is beleértve, egész holmija elfér egy hátizsákban. Tíz-tizenöt vésőt visz csak magával, műteremre nincs szüksége, a falusi színek, csűrök gyalupadjai is megteszik ezt a szolgálatot. Minden faluban van asztalos, kerekes, kovács, ahol anyagot kap, szerszámot készít, s főleg dolgozik. Szobrait olyan természetes egyszerűséggel faragja, mint ahogy a gyermek játszik. Játék is a művészet szerinte, az emberiség örök, nagy játéka. Aki dolgozni látja, menthetetlenül kedvet kap a szobor- faragáshoz.^ . .) Szikár, középtermetű, 76
