Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 5-6. szám - MŰVÉSZET - Banner Zoltán: Az önéletíró szobrász (Részlet a szerző Szervátiusz Jenő-monográfiájából)
goi hadifogságból, s az a szerencse ért, hogy sikerült megrendelést szereznem: márványrózsákat faraghattam síremlékre egy millióért, s ez elég is volt akkoriban ahhoz, hogy egy egész hónapra elláthassam magam puliszkaliszttel. És többek között azt is lehetővé tette, hogy megfaraghassam ezt az Önarcképet, csontig hatoló formákat vágva a mély U-vésővel. Nem kellett stilizálnom. Elég volt élethűen megörökítenem azt, amit a tükör mutatott. A fura drapéria a nyakamon szintén a lehető legvalóságosabb ruhadarab — pokróc-kabát volt. Ezt viseltem, amikor mú'vészkedni tanítottam a különbarakk- ban a tétlenséget elviselni nem tudó hadifoglyokat, s még azután is jóidéig, miután hazatértem és néhányadmagammal elkezdtem a sétatéri műteremben az igazi művésznevelést, s hogy tanfolyamunk alig egy évvel később főiskciai rangot kapott. Amilyen távolinak tűnnek most számomra az akkori idők, olyan közel érzem magam ehhez az Önarcképhez. Talán azért, mert a kívülről jött megpróbáltatásokat, melyek kiültek akkori arcomra, most belső, biológiai megpróbáltatások juttatják minduntalan eszembe. Kiszolgáltatottságom ellen mit tehetek? Dolgozom, annyit, amennyit tudok. S a készülő munkák között ismét van egy önarckép. ..” SzervátiuszJenő: Önarckép, Előre, 1969. ápr. 20.) Kétféleképpen viszonyulhat a XX. század szobrásza az emberiség sorsához: szimbólumokkal, szerkezetekkel, kitalált tárgyakkal, tehát JELEKKEL (Hans Arp, Naum Gabo, Eduardo Paolozzi, Kemény Zoltán stb.), vagy antropomorfikusan, tehát közvetlenül az EMBERI arcon, alakon, legalábbis az emberrel közvetlenül kapcsolatos tárgyakon, jelenségeken, formaegyütteseken át. (Picasso, Henry Moore, Giacometti, Mestrovió stb.) De amikor e két véglet között ezer és ezer egyedi, megismételhetetlen és foly- tathatatlan kísérletre, kizárólagosságra és esetlegességre bomlik korunk szobrászára, amikor már semmi sem meglepő és semmiféle forma vagy tér nem zárható ki a szobrászat fogalmi köréből, akkor azon sem ütközhetünk meg, ha tovább él, illetve újjászületik az önéletrajzi művészet hagyománya is, a középkori művésznek az a kényszerű kiváltsága, hogy saját sorsában élje meg a közösség történetét, s ezt mint közösségi művészetet adhassa tovább az utókornak. Szervátiusz Jenő művészete ilyen önéletrajzi művészet, nemcsak azért, mert életének fordulatai közvetlenül tükröződnek műveiben, s mert e fordulópontokon mindig önarcmásokban is összegezi mondanivalóit, hanem olyan értelemben is, hogy ez a szinte költészeti alanyiság állandóan, lávaszerűen benne hullámzik művészetében, s az érzelmi elem túlsúlya egy adott ponton már technikai és kompozí- ciós elvként érvényesül. Expresszionisztikus faragását nem a tételes expresszionizmussal való találkozása indokolja (hiszen soha egyetlen művészeti irányzatot sem tanulmányozott oly alaposan, hogy bármelyiknek meggyőződéses hívévé szegődhetett volna), hanem a valóság rendkívül mély átélése, s a szenvedés szobrászi kifejezése iránti különös érzékenysége. Ez, a huszadik századi szobrászatban egyre ritkább szubjektivitás előbb a két világháború közötti időszakban (tekintetbe véve a közönség képzőművészeti műveltségének a fejletlenségét) eltávolítja, az utolsó 25 évben viszont egyre közelebb vonta művészetét a közérdeklődéshez, az ország egyik legnépszerűbb művésze lett, a szobrászatban pedig feltétlenül egyedülálló rokonszenv övezi tevékenységét. A Szervátiuszok fellegvári műteremházának látogatottsága múzeumokéval és emlékházakéval vetekszik. Élete azonban, s életének önéletrajzi- szobrászi krónikája nem osztja művészetét élesen elhatárolható fejezetekre. S nem is téríti szobrásziatlan témák és mondanivalók felé. A két szalag — élet és művészet — összeillesztéséből nem áll elő filmbéli szinkron. Az önéletíró Szervátiusz a magánéletére záródó valósággal ví73
