Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1976 / 5-6. szám - Balázs József: Az ártatlan (Regényrészlet)

Benedekhez és ha szerencséje lesz, akkor Tokaji Jánossal is beszélhet. ,,Meg kell nekik mondani, hogy az oroszok mindenütt előretörtek, a front akár már ma este, vagy holnap reggel itt lehet.”

A parancsnokság udvarán találkozott Batár Jánossal, akit gyorsan az őrnagyért küldött. Az őrnagy és az alezredes éppen most ment be a városba.

Csak Jánosy Benedeket találta meg Batár János.

Az őrnagy meghallgatta a századost, s megígérte, hogy beszélni fog az ezredessel. ,,Ha mást nem, kezdjük el lassan a város nyugati felébe a visszavonulást”, egyeztek meg.

Az ezredes — hosszas mérlegelés és vívódás után — végül beleegyezett abba, hogy másnap reggel elindulnak.

A visszavonulást feltűnés nélkül kellett végrehajtani, s ezért több megtévesztő mozgást végeztek a város utcáin. Az ezredes azt ismételgette, hogy a németek eredményeket követelnek. „Eddig még nem fogtunk el egyetlen partizánt sem, pedig ők tudják, hogy egyre többen vannak, s hogy nemsokára nehezebb lesz ellenük harcolni, mint az oroszok ellen.” Ez persze túlzás, és ezt maga az ezredes is igen jól tudta. Ő csak a németeket idézte, akik — most már teljesen nyilvánvaló — „félnek és kétségbeestek, s hatalmas ellenséget szimatolnak ott is, ahol ennek egyelőre kézzelfogható bizonyítéka nincs. A veszteségeket, az oroszok előrenyomulását valamivel meg kell magyarázniuk, s ehhez kapóra jöttek a partizánok.”

A város nyugati részébe való visszavonulás még tartott, amikor jelentették a magyar ezredesnek: „a várost körülvették az oroszok. A németek feladták a mocsáron túl húzódó széles arcvonalukat, és a várost megkerülve elvonultak. Jobb védőállást keresnek, ezért húzódtak vissza.”

Még nem volt dél sem, amikor újra jelentették az ezredesnek a város körül felvonuló ellenséges csapatokat, s azután egy félóra sem telt el, az ágyúzás megkezdődött.

A magyar parancsnokság előtt nyilvánvaló volt, hogy csak egyetlen út van a menekülésre, a város nyugati részén át. „Azok, akik ott vannak, máris induljanak, s a távolabb levők úgy meneküljenek, ahogyan tudnak.”

— Mindenki úgy meneküljön, ahogyan tud! — adták ki kétségbeesve a parancsot a bekerített ezrednek.

Amikor Batár János elindult a kocsival, a város főutcáján biztosították előtte az utat. Másik három fekete Buick ment utána. A huszárok a kocsik láttán arra gondoltak, hogy az ezred parancsnokság menekül, és most már tényleg nem törődnek senkivel és semmivel. A parancsot ugyan hallották, félig-meddig el is hitték, de egészen más közelről látni a rohanó kocsikat, s benne a tisztek arcán a félelmet.

A lövedékek egyre közelebb csapódtak be az úthoz. Batár János észrevette, hogy a vágtató huszárok lehajolnak a lovak nyakára és úgy figyelik a kocsiban ülőket. Azt hitte, hogy a lövedékektől védik így magukat. Az ember és a ló szinte összetapadt, s ahogyan kiértek a város nyugati részében levő igen keskeny kövesútra, a lovasok elmaradoztak, a teherszállító kocsik pedig egymást akadályozva, egymásnak ütközve próbálták elérni, hogy kikerüljenek az ágyúzásból. Mindez már-már sikerült, amikor repülők közeledtek a kocsioszlop fölé. Batár János már eltávolodott a várostól, de még hallotta a becsapódó bombákat, a géppuskák kattogását, amikkel a repülőgépek fedélzetéről lőtték a menekülőket.

Aki tehette és volt rá ideje, leugrált a kocsiról és menekült az árokba vagy beszaladt az udvarokba és úgy próbált védelmet keresni magának. Itt most már valóban mindenki úgy menekült, ahogyan tudott.

A repülők kétszer támadtak. Az ezred fele a városban rekedt. Innen már csak csodával határos módon tudtak eljutni arra a nyugat felé eső kövesútra, amely a hat36