Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1976 / 5-6. szám - Balázs József: Az ártatlan (Regényrészlet)

Az őrnagy rohant az ezredeshez, aki mérgesen mondta:

— Itt cselleng két-három partizán, és attól is beijedünk?!

— És ha az oroszok jöttek, ha ők akarnak támadni? Ha itt ezen a részen teljesen áttörték a frontot és a falut akarják elfoglalni?

Jánosy Benedek érvei hatottak. Az ezredes gondolkodni kezdett. Már két napja nem tud semmit a fronthelyzetről, amit a híradósok jelentenek, azok a hírek ellentmondásosak és semmitmondóak.

— Nézzenek körül mégegyszer! Fésüljék át a falu határát és ettől teszem függővé a falu kiürítését.

Alig hogy kiértek a kőház udvarára, egyszerre olyan lövöldözést hallottak, mintha a falut támadták volna meg. S aztán kiderült, hogy a front alig pár kilométerre van tőlük, a repülőgépek elértek a falu fölé is, és a mezőn, a gabonatáblák szélén lángok csaptak fel.

Visszafutottak az ezredeshez, aki éppen Tokaji János alezredessel tárgyalt. Az alezredes követelte az azonnali visszavonulást, a falu gyors kiürítését.

A nyíregyházi huszárezred immár negyedszer vágott neki a mocsárnak. Amikor elhagyták a falut, tudták, hogy nincs egyetlen perc vesztegetni való idejük sem. A hátukban, a sarkukban a front, s a huszárezred még nem vett részt semmilyen összecsapásban. Ha a mocsáron való átkelés közben éri őket a támadás — bármilyen jelentéktelen legyen is az —, nemigen tudnák megvédeni magukat. Örülnek, ha a felszereléssel, a lovakkal, a kocsikkal épségben átjutnak a mocsár túlsó oldalára, és sikerül harc nélkül elérniük az erdőt, ahol már többször táboroztak.

A tisztek és a tiszthelyettesek megpróbálták a lehetetlent: biztosítani az ezred egységét, és a félelmet — ha kell, hazudozás árán is — csökkenteni. Mindez nem sikerülhetett, hiszen látták és a különböző hírekből tudták: mindenki úgy menti a bőrét, ahogyan tudja. Amikor a falu határát elhagyva elérték a mocsárt, az ezredes — a huszárok így adták át egymásnak a parancsot — közölte: „mindenki úgy menjen át a mocsáron, ahogyan tud. A cél a mocsáron túli erdő, ahol már két éjszaka is táboroztak”.

Amikor ráhajtottak a mocsárban épült útra, mintha az egész ezred megnyugodott volna. Úgy számították, ha sikerül erőltetett menetben itt is folytatni az utat, akkor reggelre a mocsár túlsó oldalán lehetnek. A síkság hatalmas gabona- és kenderföldjeivel hirtelen felszívódott mögöttük.

A sötétségben a katonák a lovak előtt mentek, vezették az állatokat. Néhány katona már az első lépések után térdig, de volt olyan is, aki derékig sáros volt, mert a lovak megbokrosodtak a nagy mozgolódásban, a menekülés zűrzavarában, s ilyenkor leléptek a keskeny útról. A huszárok türelmetlenül rángatták a kantárszárat, húzták maguk után a lovakat és káromkodtak.

— Nincs más út? — kérdezte Jánosy Benedeket Tomcsányi százados, amikor az egyik kitérőben a százados megvárta az ezredes kocsiját.

— Nincs — válaszolta az őrnagy. — Ha mégis máshol mennénk, ott ismét nekünk kellene utat építeni. Vagy az is lehet, hogy az oroszok karjaiba futnánk.

Már megtették az út felét — mindenki így gondolta — amikor hajnalodni kezdett. Biztosak voltak abban, hogy reggelre kijutnak a mocsárból, elérik az erdőt, ahol majd alaposabban tájékozódhatnak. Az erdőhöz közel esik a kisváros, ott most már kell lenni német parancsnokságnak.

Útközben Csernus István tizedes, Joó Antal szakaszvezető és Simon Balázs hadnagy megkereste Tomcsányi századost, és a következőket mondták neki:

— Amennyiben élve kijutunk innen és a visszavonulást nem folytatjuk, hanem ismét magunkra várjuk a frontot, akkor mi megszökünk. Kérjük, gondolkodjék ezen és menjünk együtt.

26