Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 4. szám - SZEMLE - Vozár Jolán: Csanádi Imre összegyűjtött verseiről
érzetet kelt bennünk, éppen a sok konkrét utalószó miatt. Előfordul a mellékmondat előrehelye- zése vagy közbevetése rögtön a versindító szavak után. De még egyszerű és teljes mondatok esetében is szívesen hátráltatja a költő a legfontosabb mondatrészt. A konkrétumhoz tapadó verskezdésről tanúskodik végül a határozott névelő túlsúlya, hiszen az a meghatározott, ami ismerős. E formai elemek együttesen azt is eredményezhetnék, hogy Takáts Gyulának rögtön sikerül az olvasót bevonnia világába. Most mégis inkább a bizonytalanság érzését keltik föl bennünk. Talán azért, mivel a versek további részében is oly sok az odavetett jelzés, a végig nem mondott gondolattöredék, és így a kifejezésmód darabossá válik. Ha a képalkotás eredetisége, a képkapcsolás merészsége okozná a találékonyságot, szívesen követnénk a költőt; itt azonban nem erről van szó. A sok kipontozott hely, egyszavas utalás, félbehagyott mondat dadogóvá, töredékessé teszi a verseket, és ez — a konkrét helyzetet sejtető elmosódó célzásokkal együtt — túlhangsúlyozza a meditáció egyszeri, egyéni jellegét. Ily módon ellentétbe kerül a ciklus filozófiai szinten általánosító gondolatisága a partikularitást túlhangsúlyozó kifejezésmóddal. S ezt a partikularitást erősíti föl az egész kötetnek bizonyos gondolati zártsága is, ahonnan egy- egy (olykor különc) emberre kilátunk ugyan, a szélesebb társadalomra azonban alig, s mintha a remeteségnek meglenne az a veszélye is, hogy előbb-utóbb prófétasággá válik (Új Thermo- pülé?) A versforma is követi a mondatszerkesztés darabosságát. A szabadon kezelt jambikus vagy trocheikus lejtés a szabálytalan hosszúságú sorokban háttérbe szorul. A Száz nap a hegyen többi versében (a Bekerített világ és a Magyar Hippokréné ciklusban) az oldottabb formák jól alkalmazkodnak Takáts Gyula költészetének egyre jobban érvényesülő gondolatiságához. Már itt is kisebbségben vannak a rímes versek, a szabályos versformák. E két ciklus nem alkot olyan szerves egységet, mint az első. Verseik közül azok tetszettek a legjobban, amelyek egy-egy nagyszerű költői képre épülve nyitnak utat a gondolatok végtelenjébe (Már kozmikus, A meggyilkolt nyakáról). (Szépirodalmi, 1975) HONFFY PÁL CSANÁDI IMRE ÖSSZEGYŰJTÖTT VERSEIRŐL A közel kilencszáz oldalt betöltő sorok már mennyiségükkel is gondolatgazdagságót ígérnek. A költőre és korára mindig jellemző az, amit és ahogyan ír. Bár soha nem léphet ki annyira saját énjéből, mint egy prózaíró, aki egész életén át írhat korszakán kívüli időkről, esetleg mesterségbeli tudásával sejtetve azt, ami önmagára és korára jellemző. A költő versei stílusával, tartalmával nem csupán saját énjét, hanem az őt körülvevő világ jelen és jövő helyzetét láttatva, a verselés harmonikus megnyilvánulást biztosító határai közé megszokott, vagy rendhagyó formában beilleszkedve, korának szószólója lehet. Nézzük, mit tehet egy XX. századbeli költő — aki nagy vonzódást érez a XVIII. század költészetéhez — annak érdekében, hogy más formában és más tartalmat avasson költészetté, mint elődei és kortársai! Csanádi Imre szerint: ,,A XVIII. század a magyar költészet múltjának Atlantisza.” Talán ez a felismerés inspirálta arra a tevékenységre, hogy mélyebben foglalkozzon e korszak költészetével és általában a népköltészettel. „Itt tornyo- sodik polcaimon 22 vaskos dossziéban” az ebbéli munka bő gyümölcse, érett eredményként, — írja 1967-ben „Vallomás és ars poetica" című írásában, munkája iránti érdeklődést hiányolva. Ugyanitt ír arról is, hogy a különböző hatások milyen változásokat eredményeztek munkásságában. Több prózai írása nyert elhelyezést a verseskötetben. Ezek az írások olyan önvallomások, amelyek szükségesek a költői képhez. Csanádi Imre a költői munkálkodást versalkotásnak nevezi. Megalkotja verseit gonddal, átéléssel és egyike-másikához előtte vagy utána azt is hozzáfűzi, hogy mit, miért alkotott úgy, ahogyan készen látjuk. Leírja ihletésük helyét, okát, formáját. Még dallamot is szerez, ha annak igényét érzi leírt verssoraiban. Prózáiban nemcsak költőségével kapcsolatos tevékenységeiről ír, hanem eseménytelenségre szorítottságáról is, de mindig közérdekű és nem egyéni érdeke szemszögéből nézve. „Persona non grata” egyik 1963-ban írt versének a címe. Próbáljuk meg követni egy önmagát néha nemkívánatos személynek érző költő ténymegállapító sorai nyomán, hogy jól érezhette-e és jól érzi-e napjainkban is, amikor papírra veti klikkekről, vagy a nyelvvel foglalkozókról — természetesen a karrierizmus, s az anyagiak érdekében műves- kedő nyelvhasználókról — szóló sorait! Megállapítható minden bizonnyal, hogy tapasztalatai győzték meg létezésükről és kártevő hatásukról. Sok vádszót ejt ellenzőiről és azokról, akik a svihákság szálain kúsztak magasra, de elismeri azt, aki megérdemelten kerül „kiemelésre”. Kritikai éleslátásával önmagát sem kíméli. Szigorú önvizsgálattal állapítja meg első verseskönyvének bevezetőjében 1953-ban, hogy a fogságban töltött évek utáni újságíróskodása mellett kevés energiája maradt a versírásra és ez bizony nyomot hagyott költészetén. Akarata, bensejét feszegető érzéseinek a sokasága kényszerítette további próbálkozásokra, hogy tökéletesítse közlési módozatait. 1974-ben, a rádióban elhangzott verseihez kötődő gondolataiban már nyugodtabban, magabiztosabban látja versei és saját jövőjének sorsát és mint egy előző írásában is kitér rá, hogy 88
