Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 4. szám - MŰHELY - Páskándi Géza: Modernség és hagyomány (IV.)
PÁSKÁNDI GÉZA MODERNSÉG ÉS HAGYOMÁNY (IV.) Fölvetődik ugyanis a hagyomány mint értünk hozott áldozat, valamint a mi áldozatunk mint „visszaigazoló”, és jövőnek nyújtott hagyomány is. Cselekvéseink történelmében (és történelmi cselekvéseinkben) az áldozat mint átlendítő, mint hídszerű (áthidaló) jelentkezik. Az áldozat bizonyos értelemben ugrás is: valami távolságot nem tudunk a szokott módon megtenni, bejárni, mert — mondjuk — hiányoznak az eszközök, a feltételek stb. Ekkor következik az áldozat mint „ugrás”. Szükséges ez, mert a szokott módon semmi esélyünk nincs a távolságot megtenni, így viszont az esélyünk bizonyos százaléka megmarad. Az áldozat kísérlet egy olyan törvény megváltoztatására, olyan helyzet feloldására stb., amelyiket megoldani, megváltoztatni semmilyen más eszközzel nem lehetett. Az áldozat utolsó eszköz. Az áldozatban magának a mennyiséginek áthidalása, átugrása történik valami sűrítettebb, valami minőségibb által, mely etikai erőfeszítést tesz föl, drámai etikumot és etikai drámát, nem pedig etikai szokványost, etikai banálist. Nem véletlenül szinonimája:,,a próba”, a,.megpróbáltatás”; ez nyilván biblikus fogantatású, s részint azt árulja el, hogy a „próba” csak kezdő lépés, kísérlet valami „igazi” felé, tehát eszköz-szerű, másrészt viszont felteszi a „megpróbáltat” és a „megpróbáltatót”, vagyis a „felsőbb lényt”. (A büntetőjog történetében előforduló vitákra és más problémákra nem térünk ki: ezek alapján részint a teológiai „próbáltatás modell” áll, másrészt ők is alapul szolgálnak másoknak.) Az áldozatban az egyénnek, a közösségnek is bizonyos mértékig meg kell haladnia önmagát, önmaga „normális” erkölcsét, szokásait „túl kell feszítenie”, annak végső — eddig még nem érintett, de lehetséges — határáig kell mennie. Talán ilyen áldozatra céloz Goethe, amikor epigrammájában ezt írja: Tudod mi a legnagyobb vágyam? / Átugorni tulajdon árnyam. Önmagunkon igazán „túllépni” azonban csupán akkor sikerülhet, ha ezt legjobb belátásunk szerint, szabadon, a szükségszerű felismerése birtokában stb. tesszük. Az áldozatot az objektív szükségszerűség kéri, de az áldozatot az egyénnek, közösségeknek szabadon (legjobb meggyőződésükből) kell vállalniuk. Csak ekkor emberies, és ekkor lehet eredményes az áldozat. Ez persze: az optimális eset. Az áldozat fogalmát természetesen többféleképpen is lehet értelmezni, megközelíteni. Főként: mítoszian, praktikusan, és a szabadság-szükségszerűség dialektikus egymástól függése szerint. Az áldozat mítoszi (itt a „misztikust” is beleértjük) értelmezése ködössé teszi az áldozat lényegét, így könnyen a demagógia eszközévé válik, manipulációs-elemmé. Ebben az áldozat jórészt elveszti eszköz-szerűségét és céllá, cél-szerűvé, vagy majdnem azzá, valami hasonlóvá válik. Ennek a legtisztább megjelenési formája az áldozat lénye- génekvallásos értelmezése. Mert amennyiben — ezen belül — isten végső célját az emberrel nem tudhatjuk pontosan, áldozatot azonban mégis hozunk — nyilván az áldozat bizonyos mértékig célja lesz önmagának. Ha viszont úgy véljük: pontosan tudjuk (feltámadás, mennyország, mintegy az éden ismétlődése „magasabb” szinten) — így felvetődik: mi célja volt az úrnak a bűn megengedésével, mert ha végül is: tolerálta, úgy az ezzel együtt óhatatlanul járó későbbi áldozatokat is elindította; tehát az isteni megengedés a bűnt, az pedig az áldozatot szülte, vagyis: isten célja mégis az emberi 66
