Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1976 / 3. szám - MŰHELY - Berkovits György: Törvényszerűségek keresése

széké —, amelyek mindegyike saját értékrendszerrel, elvárásstruktúrával, személyiség- vonásokkal rendelkezik. Mikor alakul ki szubkultúra? Akkor, ha a szocializációs szabványok az általánostól, az uralkodótól (!) eltérnek. S ezek a szabványok a munkamegosztás függvényei lennének. Az iskola nemhogy eltüntetné a szocializációs szabványok különbségeit, inkább újratermeli, így szilárdítja meg a kultúra osztályjellegét. S amíg a munkamegosztás tovább él, addig — a tanulmányszerző szerint — az oktatás egyenlőtlensége a társadalom egyik jellemző vonása marad. Miért?

Talán azért, mert az a szubkultúra, amelyből a fizikai dolgozó gyereke származik, szemben áll, vagy közömbös az iskola értékeivel — olvasom E. Köckeis tanulmányában. Mert az iskola értékei — „készségei”, szokásai — nem azonosak a munkások szubkultúra értékeivel — „készségeivel”, szokásaival. A munkástanulók otthonról olyan gondolkozási-értelmezés stílust hoznak magukkal az iskolába, amely akadályozza, hogy a tanár közvetítette ismereteket megfelelően elsajátítsák. Hiszen a tanár—az iskola, az oktatási rendszer — a „középosztályra” jellemző értékeket közvetíti.

Bourdieau egyenesen azt állítja, hogy a tanulásból „úgy zárják ki az osztályokat (gondolom: a hierarchiában alul levőket), hogy azok észre sem veszik”. Hogyan lenne ez lehetséges? Úgy, hogy tökéletesítették a jelenben a hagyományos, múltbeli oktatási rendszer módszerét, átvették értékeit. Az elmúlt századokból átörökített hagyomány a „művelt habitus”, aki „ragyogó”, „elegáns”, „disztingvált”, „kultúrált”: szembeállítható az ezzel ellentétes habitussal, aki csupán „lelkiismeretes”, „szorgalmas”, „közönséges,” „fajankó” — s persze a „disztingválttal” a „közönséges” hogyan is versenyezhetne?! De mi is a habitus? Szerzőnk frappánsan határozza meg: „közvetítő elem struktúra és praxis között”. Mit érthetünk ezen? Talán azt, hogy a társadalmi gyakorlatban azé az elsőbbség, a pálma, akire ráfogható, hogy a felső osztályok értékeit kifejező modorral bír. (A megfelelő modor a beavatottság jelképe lehet). Persze a művelt habitus csak az uralkodó osztály tagjait jellemezheti. Hogyan lehet ezt elérni? Egyszerűen: el kell hitetni, hogy nem az iskola alakítja ki a habitust, mert az van — vagy nincs — azzal születik a szerencsés ember, a kiválasztott; az oktatási rendszer legfeljebb csak felhasználja a különböző habitusokat. Például akik „kevésbé művelt környezetből” származnak, azoknak csak előny, hogy „jellegzetességeiknek, kívánalmaiknak” megfelelő iskolába kerülhetnek. Tehát: „megpróbálja a társadalom minden egyes egyedét rávenni arra, hogy azon a helyen maradjon, amely neki természettől fogva rendeltetett”. Ráadásul „a műveltségből való tökéletes kisemmizés kizárja azt a lehetőséget, hogy kifosztottságuk tudatára ébredjenek.” Az iskola tehát a hatalom eszköze. A hatalom pedig megkülönböztet.

Angliában szokás, bevett pedagógiai módszer, hogy a tanulókat — vélt — képességeik szerint csoportokba szervezzék. Általában a rosszul gondozott gyerekeket — íme a habitus — az alsóbb csoportokba sorolják, ahol „a viszonylag értelmeseket is hátrányosan befolyásolja a nem megfelelő oktatás és a verseny hiánya” — tehát lehúzza őket a csoport. Az ilyen „csoportosítás” természetesen a társadalmi szelekció eszköze. A szociolingvisztikai kutatásaival híressé vált Bernstein élesen támadja az angol iskola- rendszert.

A hivatalos tudásanyagot — tanulmányai szerint — három rendszer közvetíti: a tanterv, a pedagógia módszer — vagyis a „kerete k” — és az értékelés. A tanterv két típusát különbözteti meg: a „gyűjteményest” és az „integráltat”. A gyűjteményesben — nálunk is ez dívik — tantárgyakra osztották föl a megtanulandókat, a tárgyak között kapcsolat alig van. Ha a tudást ilyen formában adják át,azt eredményezi: hogy meg kell szerezni minden tárgyhoz külön-külön avelük való azonosulásra jellemző—társadalmi és kognitív (gondolkozásbeli) — stílust; hogy a tárgy iránti „lojalitás kitenyésztése” a fő cél; hogy a tárgyakból összeszedett tudás „végső misztériuma” csak nagyon későn.

79