Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1976 / 3. szám - VALÓ VILÁG - Leskó László: Hősök, ellentmondásokkal

1960. január. Téesz-szervezés: a gazdák szőlőhegyi rejtekre vonultak.

1973—74. Egyesülés a környező falvak szövetkezeteivel; a nagyüzemi gazdálkodás feltételeinek megteremtése.

1975. február. Közös zárszámadás. Egy tag évi átlagkeresete 35 000 forint.

Néhol vakotás atükör, de szemmagasságban egészen fényes és sima. Soroljuk gyorsan a faluvagyont gyarapító — társadalmi összefogás segítségével épült — beruházásokat! Sok kilométernyi járda, út, villanyvezeték. Egészségház. Új szövetkezeti iroda. Melléküzemek. Öregek napközi otthona. Kétszintes áruház. Eszpresszó. Könyvtár. Iskola.

Soha, senkinek sem jutott eszébe, hogy kis fémhengerben az alapba cementezze azok nevét, akik élő katalizátorai voltak a változásoknak. Az emlékezet pedig — hálátlan sors! — mintha jobban konzerválná a kudarcokat, hibás lépések nyomát.

Sorsok vargabetűi metszették egymást riportszínhely-falunkban is. Egymással pereltek az életek. A cselekvést vállalók életei.

□

Mojzes Lajos. Szabó Vince. Varró Gergely.

□

— Elmesélték nekem a leventék. El! Varró Gergely karpaszományos leventeoktató mindjárt a szökésem után keresett engem. „Mojzes gazda hun kujtorog!?” Mondták neki a gyerekek: „Hazament. Itt a szántás ideje.” Ez ugyanaz a Varró Gergely volt, aki 1963-ban párttitkárként eltanácsolt a szövetkezet éléről . . .

Mojzes Lajos hajdani „első gazda”, de legalábbis egy a legelsők közül. Volt törpe- birtokos. Ma újra egyedül van szép paraszti portában, kis túlzással: fényűző környezetben. Szürkülő sörénye kemény hajkévékből áll össze. A homloka mint a románkori templom fala. Bár egy függőleges mély árok és három, ezt metsző ránc barázdálja: a vastagság az áttörhetetlenség képzetét kelti. Gyakran összehúzódó szemek, ezt halvány rajzolatú szarkalábak is igazolják, mintha a leszállásra határozatlan madár csak egy szempillantásnyi ideig érintette volna a szikkadó agyagot.

Tudatosan építkezik a mondatokból. Igazságát keresi.

— Leültem a húsz napot, amit Varró leventeoktató miatt rámmértek. Aztán addig szakadtunk el rugalmasan az oroszoktól, amíg amerikai csapdába nem estünk. Fogság. 1945 novemberében bejött a barakkba egy néger őrmester: „Go home!” Trappoltunk haza. Itthon már „kisült az új kenyér”: az osztrák orientációjú gróf megfutott, a pártok megalakultak. Kisgazda, nemzeti paraszt, kommunista, szocdem, demokrata. Ez utóbbi — miért ne legyen ilyen is? — egy, a kisgazdapárttól kiléptetett taggal. Engem nem párt — szárvágás várt! Ágyat nyomó apám, meg amit a háború hagyott: lóból lett gebe, árva tehénke. Magamban bízhattam eleitől fogva.

Igazságának alapjai lerakattak. És a falak?

— Megnősültem, négy gyerekünk lett: az örömben nem gondol az ember avval, hogy a fiókákkal újabb éhes szájakat nyit. Robotoltam látástól vakulásig, vakulástól látásig a tíz holdon. Mire eredményét láttam volna, Szabó Vince vb-elnök az alantasaival lesöpörtette a padlást. 52-ben hordtam góréba gazdakorom legszebb kukorica- termését. Mivel etettem volna fel? Az egyik hízó elpusztult orbáncban, a másikat le kellett adnunk. Nem volt szerencsém, hogy levették a vállamról a gondot, üresre takarítva a górét is? És még ők néztek ütötten; miért fuldoklók a nevetéstől! De hisz szerencsefi voltam! Nem bélyegeztek kuláknak, pedig megtehették volna: amikor billent a forint, bőrkabátot vettem magamnak. Ezt akkoriban az osztályellenség luxus50