Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1976 / 3. szám - Herédi Gusztáv: Vén hegyi rabló

Jó darab utat megtett már. Elérte a Kőmöge kiugró sziklapontját. Megállóit. Fölsóhajtott. Úristen, de sokszor állongált ő itt. Ha lent volt Udvarhelyen, s csendeskén ballagott hazafelé, itt mindig megpihent. Innen mindig visszanézett. És ide jött le a menedékházból fergeteges februárban, ha eltorlaszolta a szél és a hó az utat, s napokon át nem nyitotta rá senki sem az ajtót, vagy esős, ködös novemberben, amikor hetek hosszán egymaga lakta a nagy menedékházat, s már-már elviselhetetlenül nehezült rá a magány. Innen megpillantotta a távoli város viliódzó fényeit, megnyugodott. Nincs egyedül, odalent gondolnak rá, készülnek hozzá, előbb-utóbb föl kapaszkodik ide valaki. De mostan ... most mennyire más érzések töltik el.

Ferkő meghívta egy fröccsre az Öreg Hordóba.

— Hogyan érzed magad öreg fiú, sikerül a megtelepedés?

Ő jó ideig hallgatott.

— Mit is mondjak? — pillantott maga elé, és föl hajtotta a fröccsét. — Megint lakást változtattam.

Ferkő megmarkolta a poharát.

— És?... Ugyanaz a baj?

— Még a szöveg is pontosan. „Bútorozott szoba — nem közös konyha”. Az öreg isten érti, mit ártok én azzal, hogy teát melegítek vagy rántottát sütök afűttőjükön? Ha már úgyis ég benne a tűz?

A tanár savanyúan húzta el a száját.

— Ezt te valóban nem értheted . .. Odafönt? Te annak örvendtél, ha sok volt a vendég, ha sürögtek-forogtak a nagy kemencéd körül. De idelent? Közös konyha?... Az átok, az emberevés, érted? Én csak tudom, én tíz kerek évig nyögtem.

A Ferkő arca elkomorodott, hosszan krákogott, mintha a közös konyha emléke kavarta volna föl belsejét.

— Nézd öreg fiú — kezdte újra a barátja — ne kerülgessük a forró kását. Mire számítottál, amikor otthagytad a barlangod? Hogyan élsz majd itt városon?

Ő fölsóhajtott.

— Mire ... hát mire számíthattam volna? Itt vagytok ti, régi barátaim, ismer a fél város.

— Ebben nem hiszem, hogy csalódtál volna. Egyik család a másik után hívott meg. Csakhogy... Kosztadónőknél ebédelsz ugyebár, kvártélyban laksz, ez pedig egészen más káposzta, egészen más.

Ferkő felhős homlokkal bólogatott, s ő nem szólt közbe.

— Mondd csak, megkaptad az értesítést, mennyi lesz a nyugdíjad?

Ő bemondta a nyolcszázötvenet, abból levonták a háromszáz lej lakbért, a négyszáz kosztpénzt, hanem amikor számítgatni kezdték, mit költ majd szappanra, fogkrémre, nyiratkozásra, új zoknira, cipőtalpalásra, a tanár kezében megállóit a ceruza.

— Öreg medve, öreg medve ... A pénzhez és a nőkhöz sohasem értettél.

Tekintetében sajnálkozás, együttérzés, de kötekedő nevetés is keveredett.

— De bárcsak ennyiről volna szó, — meredt elgondolkodón maga elé a tornatanár. — Odafönt azonban te árultad a kekszet és konzervet, mérted az italt, ha pedig úgy kerekedett kedved, befú'töttél a kicsi kohóba, s fél éjszaka hevítetted, verted a vasat.

— Erről nem mondhatok le, erről nem, érts meg! — kiáltott fel ő. — Még ha volnának gyermekeim, unokáim. De a kovácsolás maradt egyetlen örömöm.

— Ahhoz azonban külön ház kéne, nem bútorozott szoba. Vagy legalább is egy műhely. És pénz és másféle életvitel és ... No, erre gondoltál?

Nem válaszolt.

Mit is mondhatott volna? Hogy az első háziasszonya azért perelt vele, mert reggel

20