Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 3. szám - Herédi Gusztáv: Vén hegyi rabló
VÉN HEGYI RABLÓ A bekötőútnál leszállt a buszról. Tekintete nyomban a rönkökre tévedt. Bágyatagon mosolyodott el, úgy tetszett neki, ez a látvány nem véletlen, a havas kedvesen fogadja. Még messze ugyan a Küság tisztása, a Szarvasszökő menedékház, de a fenyves már elébe küldte szülöttjeit. A rönkök hosszan, sárgán hevertek az őszire sápadt gyepen. Mindig gyönyörűségét lelte nézésükben. Majdnem annyira tetszettek neki, mint zölden az erdőn. A bükk vagy a gyertyán, ha kivágják, lelombozzák, göcsörtös csonkabon kaság lesz, előbbi élőfa-voltának csupán nyersanyag-torzója, a fenyő ellenben mintha újjászületnék. Eltűnik ugyan lombjának csúcsba hegyződő ékes kúpja, zöld köntöse, viszont fölsudár- lik nyulánksága, szinte egyeduralkodó jellegévé ütközik ki páratlan egyenessége s ki- hámlik a kéreg alól vajszíne. Kellemes látvány. Őt a női testre emlékezteti, olyan sima, olyan hamvas, olyan karcsú, olyan szép. — Vén kujon! — mordult önmagára, s fölcsatolta hátizsákját. Megindult. Hanem azért még egy pillantást vetett a rétre s megpróbálta elképzelni, hogyan is festene, ha rönkök helyett törékeny testű nők heverésznének a pázsiton. Kilépett. Hagyja a fenébe a fenyőket. Azok már rönkalakot öltöttek, s mennek, mennek lefelé, itthagyják a havast. Ő viszont fölmegy. Visszamegy. És . . . és .. . mihez is kezd ott önmagával? Mi is vár reá?. . . Amióta buszra ült, csak ezen gondolkodik. Mégsem tudja. Csupán annyit tud, hogy nem tehetett másként. Nem volt a városban maradása. Ő úgy látszik nem rendelkezik a fenyő tulajdonságával, nem képes átalakulni. Nem tudja levetni lombját, kérgét, s fúrható, fűrészelhető nyersanyaggá válni. Az út emelkedni kezdett. De ő nem haladt a szerpentinen, átvágta az első kanyart, jól ismerte a rövidítő ösvényt. Nagyokat lépett, jócskán előredőlt. Udvarhelyen Csergő Mózsiéknál sokan voltak. Ittak. Vidámság. Egymás után kö- szöntgették föl őt nyugalombavonulása alkalmából. — Eisze megszedted magad öreg medve odafönt? — koccintott rá Birtalan Béni, a síedző. Finta Ferkő a tornatanár rákacsintott, s ő nem szólt semmit. De fölkiáltott Firtos Samu a könyvelő. — Harminc évi gondnokság a Küságon. Úristen, mit lehet azalatt összekutyulni. Molnosné már egyenesen rákérdett: — Mennyi van a takarékban apafej, mennyi? Ki vele! Ő egyikről a másikra tekintett, Ferkővel kissé hosszabb pillantást váltott újra, aztán kivágta: — Nincs is takarékkönyvem. Elképedten meredtek rá. Aztán Tankó Béci száján kivihhant a kacagás és hamarosan röhej-futótűz sistergett föl mindannyiuk ajkáról. Ettől pedig mintha mozgásba lendültek volna, hozzáléptek, hátbaverték, oldalba böködték, Gajdos Rebi, az óvónő pedig szájon csókolta: — Pista bá, Pista bá, egyem azt a vén hegyi rabló képed. — Sose felejtem el — kezdte Fintáné kissé később, miután lecsillapult a társaság — húsz éve már, hogy az első gyermekcsoportot fölvittem a Hargitára. A Küság tisztásán vertünk sátrakat. Annak előtte azonban sokat meséltem nekik rólad, hogy ott élsz fönt már tíz éve, hogy mennyire ismered a füveket, a borvizeket, barlangokat, az állatokat. Aztán mind vihettem én őket a Sikasszó fenyvesébe, mutogathattam nekik a Tartód bércét, ők téged akartak látni. HERÉDI GUSZTÁV 18
