Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 1. szám - Kunszabó Ferenc: Hét nap a hegyen (Kisregény, II. rész)
a felesége. Alacsony, vékony kis öregember. Hanem a feje egészen a lányáé: hátra- ugró homlok, ferde szem, kiálló pofacsont. Bízvást leülhettek volna egy mongol jurta elé mindketten, csak Eszter arcán a gyermek kerekdedség még takarta ezeket a jellegzetességeket. — No! ... — mondogatta. — No! Az a fontos, hogy itt vagy. — Rám pillantott. — Hogy itt vagy! Nyugodj meg! Félretolta a lányát: — Jó estét, fiatalember! Bemutatkoztam, leültünk. — Anyuval mi van? Eljutottál? — Éppen a konzílium végére. Semmi vész: szanatórium! — Ránézett a lányára, kétszer is: — Nézd, hinnünk kell nekik, mert végülis miért hazudnának? Azonkívül, nekem, mint férjnek, egyszerűen kötelességük lenne megmondani. — Cigarettát húzott elő a kabátja zsebéből: — Hétfőn reggel indul. Tudod, a vonatot nem bírja, ezért kocsival vitetem. Sári nénéd vele lesz. — Hozzám fordult, minden átmenet nélkül: — És az ön édesanyja, fiatalember? Mondtam, hogy minden rendben, mert úgy tudja, a Balatonra mentem, jutalomüdülésre. — Most eléggé fel lehet dúlva ő is. — Kihallgatták? — Gondolom. Ez teljesen logikus, nem? — Fészkelődni kezdtem, ettől megnyugodott. — Nos. Le kellene menjen. — Szünetet tartott, maga elé nézett, látszólag szórakozottan, de éreztem, hogy minden idegszálával figyel. Felnézett: — Rendben van, együtt menjenek! Adok egy kocsit... Nem, az nem lesz jó!. . . Te már megszerezted a jogosítványt? — Eszter bólintott. — Helyes. Elviszitek a Zsigulit. — Egyre gyorsabban pörgette a monológot. —Társaságod van?. . . Helyes! Majd benézek hozzátok, aztán el kell mennem. Én is fogadást adok ma este! Csak ennél az utolsó mondatnál mosolyodott el, de már fel is állt, nyújtotta az arcát a lányának, velem kezet fogott: — Az úton vigyázzanak! Odakint Eszter a nyakamba ugrott: — Mit szólsz? Megkaptuk a kocsit! És megyünk édesanyádhoz! Már olyan kíváncsi vagyok a faludra!. . . Hát milyen apum van nekem?! S mert ő boldog volt, én is boldog voltam. Tizenegy óra lehetett, mikor a lányok leültek egy kupacba, középen a magnó, üvöltő számokkal, és összevissza hajlongtak, rázták két vállukat, fejüket, kezükkel doboltak a parkettán. A fiúk az egész nappaliban voltak, sőt a szomszéd szobákban, de ők is a worm jazz vonzásában. Egyik a földön ült, és a zongoraszéken billegette az ujjait; a másik felállt a nyitott ablakba, és onnan ugrott le minduntalan, hatalmas dübörgéssel: a szőke, göndör srác whiskit töltött egyik üvegből a másikba, nagy ezüsttálca fölött, s ami a művelet végéig kicsurgott, azt fellefetyelte; a fehéringes kövér díszmenetet vert a szobákon keresztül, nyakkendőjét mereven kitartotta, s könyörgő hangon ismételgette: Akasszatok fel engem, boys!.. . húzzatok föl az első fára! — de nem figyeltek oda. Általában senki sem ügyelt senkire. A lányok válla néha összeért, időnként majdnem egy ütemre inogtak, de mindig felbomlott a ritmus, és külön-külön rázták, hajlogat- ták magukat, körbe a derekukon. Új szám kezdődött, éles, pattogó ütem. A lányok sikoltozni kezdtek. Némelyik 19
