Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 2. szám - Kunszabó Ferenc: Hét nap a hegyen (Kisregény, III. rész)
hogy beletapossam a járdába! — Ez járt a fejemben,és őrületes felajzottságban vágtattam a csatakos utcákon. Mert közben megjött a vihar. Ritka vihar volt: északkelet felől vágott a szél. Már sűrűn zuhogott, az ég dörgött, de még nem villámlott. Közel a vízparthoz, az utolsó sétánynál Béla állt elém. Odakiáltottam: — Esztert nem láttad? — Magadra legyen gondod! Sziszegett. A haverok mellém értek. — Ez ki? — kérdezte Karesz. — Van egy kis dolgunk. Béla levette esőkabátját. Fájt a jobb karom, amit Fecó hátracsavart, alig kaptam levegőt a dörgő fellegek alatt. Laza, görnyedt tartással közeledtünk egymáshoz. Egészen addig mentem, hogy a tekintetét elkaphassam. De nagyon sötét volt. — Meg foglak ölni — mondta csendesen, szinte nyugodt hangon. Elmosolyodtam: ha volt már ember a világon, akiben sötét tömören lobogott a gyilkolási vágy, akkor az én voltam azokban a percekben. Körbefordultunk vagy háromszor, éreztem, ki akarja várni a támadást. Hirtelen kettőt csaptam a szíve alá, aztán belharca mentem. Behajoltam a lába közé, hogy átdobjam magamon, ő azonban esés közben két kézzel elkapta az államat, maga után rántott. Ha ragaszkodom a fogáshoz, másodpercek alatt kicsavarja a nyakam. Elengedtem, s bukfenceztem még egyet. Egyszerre ugrottunk talpra. Nem volt kedvem a körben forgáshoz, mert nagyon nehéz volt a mellem, ezért inkább ökölre mentem megint. Fogadta, de a belharcba már nem ment bele. Álion vágott úgy, hogy kóvályogtam, mint falevél a forgószélben. Elestem, a pofámat beletúrtam a fűbe. Az jót tett. Várt, nem jött rám. Tudtam, ha újra rámegyek, és nem sikerül, már ő kerül fölénybe: idegileg. Három sikertelen támadás fél vereség egy ilyen jól képzett, nyugodt brusztolóval szemben. Pontosan a lovagiassága az, ami erőt ad neki: nem pipásít be, nem szikrázik föl az agyam. Feltápászkodtam, mentem előre — és akkor becsapott az első villám ! Talán a legelső a sok dörgés-dübörgés után. Elkaptam a szeme villanását. Jól van, pajtás!. . . Hagytam, hogy megfogja a jobb lábam, sőt, magam is emeltem. Hátravetettem magam, és térddel felütöttem az állát. Reccsent, hanyatt esett, de nem maradt fekve, hanem fordult át a fején. Utána ugrottam, elkaptam a derekát, a homlokom pedig a hasának feszítettem. Kimeresztett ujjaival belecsapott a szemembe. Bíborba borult a világ. Fejem befúrtam a combja közé, hogy védjem az arcom, és lassan húztam a testét magam felé, hogy az egész súly a nyakszirtjére kerüljön. A villámok már sűrűn csapdostak, de világosan hallottam, amint azt mondja: „Eszter a miénk, te rohadt!” Ez adta meg a végső lökést, igen. Hiába tombolt bennem a gyilkolási vágy már előbb is, csak akkor döntöttem el magamban, hogy megölöm. Két könyököm rászorítottam a horpaszára, és nyomtam lefelé. — Te mocsok!.. . te mocsok. . . — azt hörögte. Fecó jött oda, elválasztott bennünket: — Megőrültél, kisapám?! 25
