Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 12. szám - Németh László írói pályakezdésének 50. évfordulója - Zimonyi Zoltán: Németh László pályakezdése
Jó Péterében a „maiora canamus” ösztönzése) a különböző eszmékhez való oldódásain és kötődésein az önmegvalósításba emelkedik. (B. Nagy László mutatta ki a már említett tanulmányában, hogy Németh László e regényében mint jut el „logikai lépésként”W. Jamesnek, a pragmatizmus atyjának nézeteihez hasonló felismerésre a vallásfelfogásában. „Isten és vallás Németh számára — írja B. Nagy — a neokatolicizmussal éles ellentétben! — szubjektív, akarati tényező, a személyiségből magából ered!”, s megtisztítja az ösztönélet homályát. Érdemes itt megemlítenünk, hogy a regény szerkezeti fölépítése, Boda Zoltán említett oldódása-kötődése egy-egy eszményhez szintén James-re, az ő eszköz-igazság felfogására emlékeztet, amely szerint az igazság cél nem lehet, mert acél mindig az ember; ha egy igazság használhatatlanná válik az egyéniség számára, azt elvetve újabbat kell találni a helyébe.) A regény tanúsága szerint Boda Zoltán „üdvözülése” csak — B. Nagy László szavával — „önüdvözülés”, azaz: egyéni, saját morális beteljesülése. Ő maga figyelmezteti erre a híveit: „Ne szomorkodjatok azért, ha nem értitek minden szavam. Imádkozni lehet együtt, üdvözülni azonban mindenkinek magának kell.” Az igazság kinyilatkoztatását váró tömegnek csak önmaga példáját, az önmegvalósítást adja: „Egy igazság van, amelyet a pincékbe űztetek, s lelketek vadonja aljára szorítottatok. Azt követeljétek magatoktól, s ha magatok igazak lesztek, a világ is újra épül a ti igazságotok szerint.” Boda Zoltán életmaximája megfoghatatlan, üdvösségtana bizonytalan példa. Az írói megoldás azonban figyelemreméltó, mert a „prófétaság” Németh László-i jelentését villantja föl! „MÁSFAJTA PRÓFÉTASÁG“ Milyen értelmet nyerhet a „prófétaság” egy olyan történeti-filozófiai gondolatban, amely morális „forradalomra” készül? Próbáljuk meg Németh László nézeteit összegezni: a történelem abszolút normákkal, ideákkal rendelkezik, amelyek a belső kategorikus imperatívuszban, az emberi természet nemesebb felében nyilatkozik meg. Az önmagunkhoz való hűség azonos a bennünk meglevő „növésterv” beteljesítésével, amely a társadalmi felemelkedéshez, az egyéni megtisztulásokban érvényre jutó „vallásos forradalomhoz” vezet. Ehhez példa kell, olyan emberek „önfelmutatása”, akik maguk válnak egy-egy eszme inkarnációjává, azaz eszménnyé. Németh László ezt a gondolatot egyértelműen a harmincas évek második felében készült regényciklusában, az Utolsó kísérletben Jó Péter szavaival fogalmazza meg. Anakronisztikusán idézem, bár nem érzem anticipálásnak, hanem már itt csírázó gondolatnak: „Az ember maga az idea ... az élet választ keres. S egy-egy kor vagy mondjuk korok kérdéseire egész részletes, mindent kielégítő választ: csak egy élet, egy emberélet példája adhat.” Az idea „egy emberben, egy fizikumban, s nem erkölcsi szabályokban” szövődhet csak össze. Az igazi nagy emberek „átlátszó edényei” az ideáknak, azaz: önmagukban mutatják fel a normát. E gondolatok fényében átszíneződik a Németh László-i „prófétaság” is. Nem látnok attitűd, amilyennek a romantika koraóta belénkrögződött; inkább a vallás prófétáihoz hasonlít. A „krisztusi” szerepet fogalmazza újra azzal, hogy az emberiség legfontosabb feladatául az önüdvözülést szabja, amihez a mások példája nyújt segítséget. A „másfajta prófétaság” gondolata Németh László írásaiban az Emberi színjáték megkezdésének évében bukkan fel először. „A költő éppúgy nem próféta” — írja 1928-ban —„ahogy nem országgyűlési képviselő. Nem is készít elő semmiféle kort. Legalább nincs bizonyíték rá, hogy egy költőből valaha kor lett volna, ahogy a kócsagból sem lehet mocsár, ha fölébe száll is.” 21
