Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 11. szám - SZEMLE - Pomogáts Béla: Hatvani Dániel: Koronaakác
HATVANI DANIEL: KORONAAKÁC „Verseim az önmagámmal való — többnyire nem kellemes — találkozások alkalmából születnek” — mondja a költő abban a rövid vallomásban, amelyet új (második) verseskötetéhez írt. Költészetének kulcsa valójában e mondat ellenőrzése és árnyaltabb újrafogalmazása lehet. Hatvani Dániel ugyanis egy meghatározott történelmi és társadalmi szerkezetben keresi és találja meg önmagát. Először a világgal találkozik s csak azután önmagával. Nem véletlenül, hiszen tanúságtételre vállalkozott, országos és emberi gondokról akart vallani. Szemközt a papírral, midőn a szöveg alakot ölt, a saját üdvösségét, békéjét és megnyugvását keresi. Lelkét azonban a körötte élő világ zaklatta fel; a körötte élők sorsa, szenvedése, panasza vagy közönye. Költői kifelé ható érdeklődés határozta meg, szociális érzékenység táplálta indulatait. Ezért kellett a világgal is találkoznia, vitába és perbe szállania. És ezért kell önmagát, a saját énjét és üdvösségét is ezekben a találkozásokban és perekben keresnie. Önmagával találkozik, igaz; de előbb a körötte élő világgal, a bokrosodó gondokkal, a zajló történelemmel. És ebben az eredendő találkozásban ismerheti fel a saját arcát is, a saját hajlamait és szenvedélyeit. Ami azt is jelenti, hogy költészetének extenzív, tárgyias a természete. A líra egy nagy és ősi lehetősége nyer ebben a költői természetben alakot. „A költészet ott kezdődik — vallja Illyés Gyula —, ahol a költő és a tárgy közt meghitt beszélgetés kezdőd'k. Mert ha a költő eleve tudna mindent, de ha csak öntudatos is lenne, a tárgy, amiről szólni akar, csak azt az életet élné, melyet neki kölcsönöz, s így a költő csak önmagával társaloghatna. (...) De ha ő helyezkedik a várakozás álláspontjára; tárgya, a világ kezd el beszélni; épp elegendő, ha ő válaszolni tud.” (Iránytűvel 1.312.) Valójában Hatvani Dániel is a világot hallgatja és beszélteti. Költői személyiségét abban találta meg, hogy a világ zaklató kérdéseire válaszol, nemcsak esztétikai, hanem morális küldetésnek is tekintve a költészetet. A tárgyias líra kiindulása hagyományosan a tájkép és az életkép; a személyesebb és bonyolultabb formákhoz vagy műfajokhoz is innen vezethet út. Hatvani Dániel verseiben is jelen van a táj; az alföldi, Duna—Tisza közi vidék; alacsony egével, virágtalan rétjeivel, sovány akácosaival. És szétszórt tanyáival magányos udvaraival, fáradt embereivel. „ ... a leloccsant / habokon gyerekek ugrálnak, / járnak üveggömb-szilánkon, / homok viszket a talpukon, / bokrok között tűnik a lábnyom” — teremt pontos és kifejező életképet például a Nagymosás soraiban. Ezek az életképek szinte naturalisztikus rajzzal és a képzelet apró „szürrealisztikus” nekirugaszkodásaival („bevert ablakok bámulnak tátott / szájjal az angyalok mellbimbóira”) idézik fel egy elhagyatott, gondokba süppedő világ életét. Mint a fiatal József Attila, Illyés Gyula vagy Erdélyi József életképei. Mindez azonban csupán a tárggyal történő beszélgetés kezdete. A Koronaakác versei azt mutatják, hogy ebből a kezdeti pillanatból két irányba vezet tovább Hatvani Dániel költészete. Mindkét irányban a lírai hagyomány korszerű folytatásának lehetőségét keresi. Az első változat, amely létrejön a világgal való párbeszéd során, egy társadalmilag és történelmileg meghatározott emberi környezet helyzetét, életrendjét és sorsát kutatja és szólaltatja meg. Vagyis az életkép után az életforma tárgyias költészetét adja; összegyűjtve és felsorakoztatva mindazt, amit ez az életforma a benne élő emberek számára jelent. Mintha néprajzi vagy szociográfiai felmérést akarna készíteni, úgy rakja egymás után a felbomló kisparaszti élet tárgyi világának képeit. Szegényes ez a világ, roskadó tanyákat, avitt eszközöket, kopott formákat tár a gyűjtő elé. „A szekérrúdon tyúkok tanyáznak, / ürülékük fehér virága ekevasakon szárad, / berozsdált a csoroszlya éle, tompák a boronafogak, / pókhálóval szövi át az idő a gém- beredett kínokat. / Gerendák alól félig kilóg a hámfa, / mintha még most is deréknyi tengeri terhétől rángna .../ Összekunkorodott az istráng mint kígyó vedlett bőre. / Terjed a némaság penésze a tárgyak fölé nőve” —- olvassuk a Falusi udvarban. De idézhetnők az Áznak a tanyák, az Elbontott tanya, a Sárország című verseket, s idézhetnők még a továbbiakat. Fáradt, öreg és pusztuló világ az, amelyet Hatvani Dániel költészete megidéz. A néprajzos vagy a szociográfus igényéről, szenvedélyéről beszéltünk az előbb. Nem véletlenül, hiszen a költő ismert szociográfusaink közé tartozik, akinek felmérései, tanulmányai nem véletlenül hívták fel a szélesebb körű közönség figyelmét arra, hogy milyen gondokkal küszködik a sorvadó-pusztuló alföldi tanyavilág, a hagyományos kisparaszti gazdálkodás és életvitel. Ezek a tanulmányok pontos valóságképük és személyes érdekeltségről tanúskodó előadásmódjuk következtében váltak termékeny viták forrásaivá. A személyességet, a szenvedélyt az okozta, hogy Hatvani Dánielnek mindehhez eredendő köze volt: ő is ebből a világból érkezett, gyermekkorának kerete az alföldi tanya, az a négy hold föld, amelyen apja gazdálkodott. Verseiben is ez a személyes viszony, az eredeti élmény és a mai felelősségvállalás kap alakot. Nem kívülről, a néprajzi gyűjtő vagy a társadalomkutató helyzetéből méri fel és ítéli meg az alföldi paraszti életet. Mó- riczra utaló magatartással ő is a „gyalogolni jó” ars poeticáját követi, de mint Móricz, ő is haza megy, haza érkezik. (Mint újabb költészetünkben 90
