Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 11. szám - MŰVÉSZET - A naiv művészetről - Karátson Gábor: Emlék egyszeri csecsemőről
elvárt dolog, esetleg nem is kívánatos, és semmiképpen sem pénzelt, nem késztetett. A naiv művészet alapvetően természetes — akár szelíd — jogszerzés is. A naiv művészet — a naiv művész — meg tudta ejteni régen a megrendelőt. Nem aképpen, ahogy napjainkban Dudás Juli pannóival díszítették a Marina szállót Füreden, de úgy, mintha Dudás Juli nénit a művészet művész-képviselőjének hitték és tudták volna. A naiv művészet — néha és helyenként — a középkorban a provincia művészete volt egyben. Mai meghatottságunk a biztosíték, hogy az ilyen helyi művészet lehet jó is. Az idő igazolásával értékesebb, mint a világszínvonalú semmitmondás. Egyik fontos versemet — Krisztus létrán a keresztre megy — középkori naiv művész festménye nyomán írtam. A kép az esztergomi Keresztyén Múzeum tulajdona. Naiv művészetet — némi alkalmassággal, némi ravaszsággal — magam is hozok létre. Alkalmasság: szeretem a teljesen természetes viselkedést. Ravaszság: néha szenvedek ettől a magatehetetlen természetességtől, és máskor visszaélek azzal, hogy ismerem. Tudok már úgy csinálni, mintha úgy csinálnék. Ez a hatalom szférája már a naiv művészetben! A kibernetikusok visszakapcsolási elméletére is építek. A minimalizmus néha a maximalizmusnál is több lehet. Közel áll ehhez az a példám, amit fiatal költőknek — talán csak fiatal versíróknak — szoktam elmondani: ha Hitler Adolf hadseregében egy kiskatona — Afrikában és Skandináviában, a Szovjetunióban és Franciaországban, a harcok szüneteiben és fogságban — következetesen fest virágokat, és ha ezekből egy sorbarakható mennyiség meg is marad, akkor ez a kiskatona megfogalmazott valami egyértelmű tiltakozást. Emberit állított szembe az embertelennel, a fasizmussal. Csak azzal, hogy virágot festett, mert mást nem tudott. Nem érdekel engem az a művészet, ami a piacon van. Az a művészet érdekel csak, ami mint az izzadtság, mint a váladékok, mint az önkénytelenül igaz mozdulatok, nem ahogy a kigondolt szökőkutak, de ahogy a kigondolatlan gejzírek: az emberből fölfakadoznak, mert kell a fölfakadás. Én régóta nem arra vagyok kiváncsi, amit kitalálnak, de amit muszáj tenni. A naiv művészet olyan nekem, mint a régi gőzgépeken a himség jele, a feszültség szerint fölpörgő két vasgolyó. KARÁTSON GÁBOR: EMLÉK EGYKORI CSECSEMŐRŐL Nem tudom szerencsés dolog-e a naiv festészet elnevezés, a lelki szegénységre való tudatos hivatkoi zásban valami kéteset érzek, sőt az e szóval jelölt festőkben magukban is gyakran hideg stilisztika- akarnokságot látok, amely nem teszi ugyan rosszabbá őket a tanult festők hasonlóképpen hideg többségénél, de nem is nyit nekik különbejáratot az együgyűek paradicsomába. Ezt a paradicsomot én a városi házfalakra firkált krétarajzokban látom virulni, ebben az igazi nem-művészet művészetben, csakhogy azt nem szokták ebbe a kategóriába sorolni; a naív festészet fogalma szinte egyértelműen az olajfestés XIX. századi klimaxának egyik ágát jelöli, és mint ilyen több tekintetben osztozni kénytelen e barbár módszer sok hibájában. Szándéka mégis az, hogy kívül essék mindenféle akademizmuson, fő törekvése, hogy szív szólítson meg benne közvetlenül szívet; a (nem rossz értelemben vett) szen- timentalizmusnak ezen a területén azonban már minden az individuum rokonszenvére és megérzésére van bízva; és mivel a Forrás szerkesztőségének kérdése szubjektív benyomásaimat tudakolja, én a naiv festészet sok szép alkotása közül azt az egyet nevezem meg, amelyet igazán szeretek. Tisztán és ártatlanul emelkedik ki kép-emlékeim közül egy XVIII. század végi amerikai vándorfestő képe. Alvó csecsemőt ábrázol. Emlék, mert gyermekkoromban láttam, azóta sem. Akkor Svájcban éltem, a nekem otthont adó családnak járt egy folyóirat, hetente más festmény reprodukciójával a borítóján, azok közt szerepelt ez az ó-amerikai csecsemő is. Egyébként is önkényes és szabad ízlésre valló képeket közölt a lap, híresek között egészen ismeretleneket is, Caravaggio Lanton játszó leánya mellett emlékszem például egy svájci tisztviselő portréjára, száraz és becsületes arcra, meg a Luzernból kifutó első mozdonyra, pamacsfelhős kék ég alatt. Ezeket a képeket a család legidősebb leánya sorra kivágta, vastag könyvvé fűzte-ragasztotta össze, s amikor hazatértem Magyarországra, nekem adta; sokáig őriztem, amíg csak a gimnáziumi önképzőkör ügyeivel kapcsolatban el nem kallódott. Még ma is jó érzés visszaemlékeznem erre a könyvre, a reprodukciók fénytelen-porózus papírjára; közülük azt a csecsemőt szerettem a legjobban. A képmagyarázatban szó esett róla, hogy az a vándorfestő csupáncsak csecsemőket portretirozott; lehet, hogy az amerikai festészetben némileg ismert mesterről van szó, de én nem találkoztam vele azóta. Etetőszékben ült a gyermek, betöltve szinte a kép egész felületét; két kezét a hasán összetéve, félrehajtott fejjel, alig sejthető mosollyal aludt. A kép rajzát minden monumentalitása mellett is mintha könnyűfátyol takarta volna, mézédes álomé, a lágyan kezelt festékeké. Vörhenyes-fehér szín uralkodott a képen,elsősorban persze a csecsemő pirospozsgás arcán, két kezén és csupasz kackiás lábain; ruhája, ezzel a fő színnel egybedolgozva, valami gyönyörű visszafogott fehérrel volt megfestve, lazúrosán; az etetőszék természetesen okkersárga volt; a háttér sötétje a vöröshöz vagy talán valami tompa lilához állt közelebb. Azt hiszem, e festmény hatását egész életemben érzem, a művészethez s a gyerekekhez való viszonyomban egyaránt. 68
