Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 11. szám - MŰVÉSZET - A naiv művészetről - Pap Gábor: Gondolatok a naiv művészetről
Tehát: A naiv művészetet annak szép tanúbizonyságaként értékelem, élvezem és tisztelem, hogy a szerves műveltség sohasem halhat meg egészen, még akkor sem, ha hordozói— hirdetői az utolsó szálig kipusztíttatnak, sőt még akkor sem, ha ez a tetszhalál-állapot esetleg több évszázada tart már. Toldjuk meg ezt a gondolatot egy újabb axiomatikus kijelentéssel. Eszerint a naiv művészet azt dadogja (bátortalanul, kapkodón, mert tudása — s ennek folytán ön- bizalma-vesztetten), amit a népművészet folyékonyan és összefüggően (és magabiztosan, mert még a teljes tudás birtokában) mond, és amiről az arcukat korszakról-kor- szakra, tájegységről-tájegységre váltogató „hivatalos művészetek” (túlspecializálódván, és ezért gyógyíthatatlan gőggel megverve) szeretnek megfeledkezni: a teljességet (természettudományos és erkölcsi értelemben egyaránt!), amelyet tudvalevőleg másként, mint műben ember-léptékűre váltva nem tudunk felfogni, nélküle viszont rész-tevékenységeink is rendre értelmetlenné, távlattalanná válnak. A naiv művészet tehát abban gazdag, amiben a mindenkori „profi” művészetek kényszerűen szegényedettebbek: a teljes igazság direkt kimondásának, a teljes világkép egyidejű és közvetlen megidézésének igényében. Ez nem is csoda, hiszen alkotásai olyan közegben születnek és hatnak egyszersmind, amelyben már és még semmi ok sem késztet a teljességnek ilyen vagy olyan indítékú — a részletekben való dúskálás, az érzékletesebb felület-másolás, a látványosság, a gyors siker stb. érdekében történő — megcsorbítására. (Bár kétségtelen, hogy ez a hamvas ártatlanság nagyonis szeszélyes jellemzője a naiv művészetnek, és a konkrét esetek jórészében sajnálatosan hamar aprópénzre váltódik. Persze ez sem csodálnivaló, hiszen éppen a stabilitást garantáló mozzanat, a funkció válik bizonytalanná — szemben a népművészet alkotásaival — a naiv művész munkásságában, akárcsak a mindenkori túlspecializálódott „nagy művészetek” esetében! Az ilyen, immár „öntörvényű” — kevésbé hízelgő kifejezéssel élve: öncélú — művek feltétlenül kilökődnének a hagyományos életvitel organikus önszabályozó rendszeréből, ám ha — rendszerint „felsőbb” példa ösztönzésére — mégis benne tartatnak, előbb-utóbb óhatatlanül kerékkötőjévé, esetleg egyenesen szétzül- lesztőjévé válnak a rendszernek. Másrészről a naiv művészet abban szegény, amiben a „magas” művészet, ismét csak kényszerűen, gazdagabb: a probiémalátás árnyaltsága, a tálalás eleganciája, általában a felkészültség, a szolid mesterségbeli tudás tekintetében. Van azután a naiv művészetnek még egy gyengéje, ez azonban már nem a „hivatalos” („udvari”, „profi” stb.) művészettel szembeállítva válik hátrányára, hanem csak akkor, ha a népművészetet tesszük a mérleg másik serpenyőjébe. Csakis ekkor világlik ki ugyanis, hogy míg a naiv művészet a teljes igazság kimondásának csupán az igényét őrzi, addig a népművészet még a kimondás képességével is rendelkezik. Vagyis: a valóság különféle szintjei egy-egy népművészeti jelhalmazban úgy vetülnek egymásra, hogy a végeredmény, a mű is, de a „visszakeresés” során valamennyi rekonstruált vetület képe önmagában is (tetszés szerint felgazdagítható részletformákkal) értelmes és harmonikus ábrát ad, míg a naiv művészet produktuma a legjobb esetben is csupán a sejtelméről árulkodik annak, hogy ilyenfajta többrétegű, sűrítettebb közlésmód, a világnak ilyen tömény képletezése létezhetik. Még így is elmondhatjuk azonban: ha valamely természeti vagy társadalmi kataklizma után mindössze egyetlen naiv mű maradna fenn az emberi civilizációból, még mindig visszaépíthető volna belőle egyfajta organikus világrend. Ugyanez aligha mondható el a népművészettel, illetőleg a naiv művészettel szembefordult, azoktól kategorikusan elkülönült „nagyművészet” bármely reprezentatív termékéről. Vannak helyek a világon, ahol a népművészet egyszer már kiirtván (s így most éppen 64
