Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 10. szám - SZEMLE - Halász Géza Ferenc „Szabálytalan” elégiák (Garai Gábor: Elégiák évada)
lett is szinte fulladoztak a portól, s az ott élők jelentős része valósággal beleragadt a sárba — mindez érthető a késői újjászerveződés, a paraszti életforma túlsúlya és egyebek miatt —, már akkor világosan látta: „egy várost valóban naggyá fejleszteni csak ipari termelés képes”. Érdemes idézni sóhajszerű, mélyről-jött szép mondatát: „Micsoda perspektívák nyílnának meg a termelés és az élet előtt, ha ebbe a város- szerkezetbe újabb és élesebb széljárásként a gépekkel és technikával is bánni tudó gondolkodás törne be!” A tudományos-technikai forradalom térhódítása, a felgyorsult ütemű urbanizáció, a mezőgazdaság szocialista átalakítása, s még néhány, a fejlődést sürgető egyéb tény, jelenség azóta alaposan megváltoztatta a helyzetet társadalmi berendezkedésünk egészét s egyes részterületeit tekintve. Ez Erdei Város és vidéke című könyvéből is kitűnik. Nehezen hihető, hogy akár a legmerészebb álmodozók, akár a tudomány alapján álló jövőkutatók pontosan megjósolhatták volna az egész ország szerkezeti, gazdasági, életmódbeli átalakulásának mai ütemét és eredményeit. Ezért nincs ellenérzése — nem lehet — még a legkritikusabb olvasónak sem mindazzal kapcsolatban, amit Erdei immár klasszikus művében leírt. Még akkor is így van ez, ha mai szemmel nézve a szerző mezővárosok iránti rajongása túlzottnak látszik olykor. Mert nem ez a lényeg; hanem az, hogy az akadémikus Erdei a tudós alaposságával és a szépíró erényeivel Magyarország egyik legsötétebb korszakában megalkotott egy olyan művet, mely önismeretünket, valóságismeretünket nagyban segíti, s további okos tettekre, s e tettekhez szükséges elmélyülésre, logikus gondolkodásra serkent. (Akadémia Kiadó, 1974) VARGA MIHÁLY „SZABÁLYTALAN” ELÉGIÁK Garai Gábor: Elégiák évada Garai Gábor a tizenkilencedik köteténél tart. Mindenkori gyors reagálóképességét, elkötelezett közéletiségét, a művészi őszinteségen átszűrt líráját Kossuth-díj és két József Attila-díj is minősíti. Nagyon jellemző, amit egy évvel ezelőtt Iszlai Zoltán írt róla: »Garait nem „földobta” az 1957-es irodalompolitikai fordulat, s nem is véletlen istenlábszárfogással kúszott a laureatus- poéta ambivalens megítéltetésű pozíciójába. Hanem csupán kinyilváníthatta korábban belefojtó- dott, politikus-reflexív lírai személyiségét, s létrehozhatta — nevezzük csak igazi nevén —forradalmi költeményeit, szólva arról a megújult országról, ahol (éppen az ő példázatos verssor-aforizmájával kifejezve) valóban „tették a hihetetlent s hitték a tudhatót”. A pályakép összegezését már korábban időszerűnek érezte. S most megjelent az átlagnál nem vaskosabb új kötete. A gyűjteményes könyvet, A szenvedély évszakait követte az Elégiák évada. Mintha az egész esztendőt — életet — átható izzás, felelősségvállalás és állandó cselekvési készenlét után jöhetne valamiféle tizenharmadik hónap, egy másfajta idény, amely az elmerengésre és tűnődésre fordítható a műfajnak megfelelően. Természetesen Garai sem tud teljesen kilépni önmagából, korábbi én-jéből. Ugyanakkor mindenképp jogosnak tűnik a visszatekintés és meditáció 45 évesen, csaknem 20 esztendős költői pályafutással a háta mögött. Az elégia, a visszaemlékezésnek megnyugvásban vagy bizakodásban föloldódó műfaja nem volt idegen például a zengő, hazafias lírájú Berzsenyitől, sem a romantika harcaiba magát belevető, a gondolati költészetet megtestesítő Vörösmartytól. És nem idegen Garai Gábortól sem, akinek az ihletettsége egyébként erősen fogalmi jellegű, és következetes kifejezőjévé vált a társadalmi forradalomban változó embernek. Az Elégiák évada kiegészítése vagy záradéka is lehetne az összegyűjtött verseknek, hiszen mire A szenvedély évszakai című könyv napvilágot látott, megszületett az újabb ciklusokba kívánkozó költemények sora. Olykor miniatűr változatban, de megszületett a Garai költészetére jellemző szinte valamennyi irány, bizonyos jelenségek fölerősödve tűnnek fel, mások elhalványodnak. Ez az „évad” is a természeti, társadalmi és belső emberi rendbe vetett hit idejét jelenti. Csakhogy a körképbe mindinkább beletartoznak a fájdalmas veszteségek is. A költő alapállását továbbra is a közösség határozza meg. Csak a fogódzók bizonyosságát keresi mélyebben. Folytatja az új értékeket kifejező erkölcs költői megteremtését. De közben megzendülnek eddig ismeretlen felhangok is. Mindezek a jellegzetességek többnyire egymástól elkülönülve, más-más versekben tűnnek föl, ami egyúttal azt is jelenti, hogy a kötet az eddig elért költői színvonalat folytatja. A feszültségtöbblet akkor jelentkezik, amikor sikerül ütköztetni az ellentétes lélekállapotokat: a magányt és a bizakodást, a pillanatnyi befeléfordulást és a társadalmi méretű igazságba vetett hit fontosságát. Ez általában a befejező strófákban valósul meg, amelyek mintegy összefogják a különböző motívumokat. A szintkülönbségeknél maradva, van egy egészen kiugró csúcs. A szóbanforgó vers Az elesettekért pöröl. Már az első megjelenésekor lenyűgözte az olvasóját megszenvedett igazával, a bensőből kikívánkozó szavak hitelével. Érezhetően a társadalmi változások egykori elindítóiról és cselekvő előmozdítóiról beszélnek a sorok, akiket az infarktus és más betegségek visznek el életük teljében. A kórokozók közé tartoznak a „porszagú 88
