Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 1. szám - VALÓ VILÁG - Szociográfusok tanácskozása Kecskeméten (Összeállította Zám Tibor)
amelyek az életmódbeli választás kérdéseit követték nyomon... Itt aztán hirtelen erős fény vetül minden olyan tényezőre, amely befolyásolja a személyes magatartást.” Az életmódbeli változás és választás hirtelen, erős fényű átvilágítása — hát éppen ez a jellegzetesen írói rész a vállalkozásban, amely létre hozhatja a szociológiai tényanyag végösszege fölé növő nagyobb igazságot! Akár magnetofon egyébként a módszere, mint ZÁM TIBOR vagy LÁSZLÓ BENCSIK SÁNDOR esetében, akár a makói termelő- szövetkezetek dokumentumdrámája, mint ERDEI FERENC-nél, akár a MAORT-ügy történelmi esszéje MOCSÁR könyvében, vagy a MOLDOVA-novellák stilizációjában megjelenő komlói bányászéletrajzok, vagy az írói emlékezés felszabadultságával kiterebélyesedő BERTHA BULCSÚ-önéletrajz. S ahol az indulat, mint VÉGH ANTAL könyvének íróilag legsikerültebb fejezeteiben, végül is egy új „szerelmes földrajzot” eredményez, Vagy ahol a nyers dokumentumokat csoportosító írói tudatosság egyik nemzeti-társadalmi sorskérdésünk fonalán egy megíratlan (mai prózánkból legalábbis fájdalmasan hiányzó!) regénysorozat életanyagát képes felvillantani, mint FEKETE GYULA könyvében. De említhetném KUNSZABŐ múltat és jelent együtt láttató módszerét, LÁZÁR hangjának patrióta fényeit vagy VARGA DOMOKOS könyvének lírai atmoszféráját is annak érzékeltetésére, hogy e „hibrid” műfaj igazi mérlege mégis az irodalmi mérleg. Meggyőződésem, hogy nem a szakszociológia, hanem az irodalom mérlege jelzi a legérzékenyebben a hetvenes évek írószociográfiáinak igazi problematikáját, mutatja perspektivikus jelentőségét szellemi életünkben, és elégedetlenségünknek is legalkalmasabb, legpontosabb mérőműszere. így például a kritikai-olvasói elégedetlenség, jellemző módon, akkor minősíti terjedelmileg is túlméretezettnek, túigerjesztettnek a sorozat egyik-másik darabját, ha úgy érzi, hogy nem mindenütt valósult meg igazán a szociológiai tényanyag önálló és tehetséges írói átkristályosítása. A terjedelemre vonatkozó bíráló megjegyzések tehát igazában az epikai-esztétikai minőséggel való elégedetlenség kritikai tünetei. A műfaj, a sorozat érdeke tehát, hogy a Magyarország felfedezése írószociográfiáit a jövőben, a lehetőség szerint a legmagasabb irodalmi mértékkel mérjük. A sorozat jelentősége is ezt kívánja. Irodalmunk múltját tekintve közhely, hogy a magyar próza fő áramlataiban realista ihletésű és társadalomkutató szenvedélytől fűtött képet hagyományozott ránk a dolgozó néprétegek életéről, amelyhez a megélt élet képének művészi ábrázolása mellett — kényszerű átvállalás, erkölcsi elkötelezettség folytán — a kétkezi dolgozók történelmi, politikai, sőt: etnográfiai és szociológiai helyzetének is hitelesebb megfogalmazását társította, mint az elmúlt korok szaktudománya. E művészi hagyomány érzelmi logikája is türelmetlen vágyat ébreszt bennünk; azt szeretnénk, hogy a kortársi irodalom is adjon át Valamilyen érvényes és maradandó művészettel megalkotott képet a jövőnek arról, mi módon élte, s éli át a nemzet történelmének legnagyobb változásait. A 60-as évek irodalmában a társadalomkutató író szenvedélynek a realista ihletésű széppróza hagyományos műfajaiban fellobbanó fényjelenségei is világítanak — CSÁK GYULA, CSOŐRI SÁNDOR, GALGŐCZI ERZSÉBET, MOLDOVA GYÖRGY, SÁNTA FERENC, ZÁM TIBOR és a többiek írószociográfiái mellett. Irodalom és valóság házassága azóta megromlott. Az irodalom többnyire beéri a kapcsolat látszatának a fenntartásával, vagy a „közös megegyezéssel” való válás keresetleveleit fogaimazgatja, korszerű kísérletezés ürügyén. Érzi ezt az irodalomtudomány is, amikor irodalmunk közelmúltjának — az Irodalomtudományi Intézet égisze alatt készült — szemléjében így fogalmaz: „az elmúlt másfél évtized két szakasza között feltűnő a különbség. A hatvanas évek közepéig az irodalom minden műfaját magas szintre emelte az egyéni és társadalmi önvizsgálat igénye, s e belső küzdelemben magától értetődően jött létre a közéletiség új megnyilatkozása 74
