Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1975 / 10. szám - Gál Farkas: Sárgaszemű nyár (Elbeszélés)

tatlan fáradtság. Hiába feküdtem le tegnap korán, reggel ugyanúgy ébredtem föl. Nekem kellett adogatni a szénát a szekérre, apám pedig rakta, igazította, rendezte. Háromágú vasvillával dolgoztam, amelynek enyhén hajlós, koronaakácbói készült nyele sima, ágai pedig fényesek voltak, mint az ezüst.

A moccanatlan levegő már nyolc órakor forró volt. A nap rendületlenül ontotta a hőséget, az egész határ pihegett — fák, kukoricák, krumplibokrok, a csordakút, a tanyák, a dombok. Adogattam föl apámnak a szénát. Igyekeztem kicsit akasztani a három ágra, de olyankor apám feddő tekintettel nézett le rám, s egyszer meg is jegyezte:

— így estig se rakjuk meg a kocsit, fiam.

Azután nagyokat akasztottam, de ha nehezen föl is emeltem, imbolygott velem a széna. Éreztem, hogy nem bírom sokáig, mégis reménykedtem azonban, hogy baj nélkül megrakjuk a szekeret.

Egyik föladásnál aztán megtántorodtam a magasra tartott széna alatt, s elestem. Elsötétült a világ, s verejtékben úszó, sovány testtel, ájultan feküdtem a sarjadó fűben.

Csak otthon, a hűvös szobában tértem magamhoz. Homlokomon vizes zsebkendő, mellettem nővérem. Amikor kinyitottam a szemem, tüzes karikák ugrándoztak előttem, forogni kezdett a vaságy, a szoba. Később mesélték, hogy elaludtam és csak másnap alkonyaikor ébredtem fel újra. Közben kihívták hozzám Völgyi doktort, de mert aludtam, azt mondta:

— Hagyják a gyereket aludni. Ha felébred, akkor jöjjenek értem ismét.

Jött is a fehér fejű, kicsi ember, hegedűtök méretű táskájával, amit az egész falu ismert. Nem kérdezett semmit, de alaposan megvizsgált, aztán anyámmal átmentek a másik szobába. Hallottam az orvos szavait:

— Ne dolgoztassák, amíg a szervezete meg nem erősödik. Az idén lehetőleg már ne dolgozzon.

Egyik álomból a másikba zuhantam. Lázam nem volt, de szédüléseim meg-megismét- lődtek. A család lábujjhegyen járkált körülöttem, anyám gyakran kérdezte, mit akarok enni? De nem kívántam semmit, csak aludni, aludni. Furcsákat álmodtam.

Feküdtem az ágyon hanyatt. Arcom fölött irgalmatlan magasra nyúló, belül fényes cső imbolygott. Végigláttam rajta, hallottam a csőben mozgó levegő enyhe zúgását, majd észrevettem, hogy a felső végén benyúl egy kéz és parazsat hullat a csőbe. Az izzó faszén-darabok zuhanás közben oda-oda ütődtek a cső falához és zizegve szálltak lefelé, arcom, szemem irányába. .. Saját ordításomra ébredtem. Éjszaka volt, meleg nyári éjszaka.

Más álmomban az asztagokat őriztem a rekkenő hőségben. Egyszer látom ám, hogy kigyullad Bíró Mártáék asztaga, saz érett kalászokból sivító hangot hallatva pattognak a búzaszemek. Rohantam a hordókhoz, a csapokhoz, de a hordókban be volt fagyva a víz. Kiabálni kezdtem: — Segítség, segítség. Tűz van, ég az asztag.

Az asztagok közül Eke Lajos lépett ki. Karja gipszben, azon átszivárog a vér.

— Ne kiabálj. Majd én eloltom, az anyja szentségit.

S törött, gipszes karjával, amely felért az asztagok tetejéig, verte, verte a lángokat, s kegyetlenül káromkodott.

Legszörnyűbb álmom mégis az volt, amikor az öreg Kokics jelent meg egy éjszaka. Összekötözte kezem-lábam, s fogát vicsorítva, egyetlen szemét kidüllesztve, a kötélen eresztett lefelé a kútba, ahonnan a piros kannával a vizet merítettem a tavasszal. Közben fogai között sziszegte:

— Ilyen vizet adsz te nekem, és még ki is röhögtél a döglött lovam mellett ... ?

Sziszegése kísértetiesen visszhangzott a mohos kövek között. Lent, a víz helyett a

szőlő permetezéséhez szükséges kékes-fehér szer kavargóit, s belőle kilátszott Kokics

23