Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 10. szám - Gál Farkas: Sárgaszemű nyár (Elbeszélés)
Péter, ez a se öreg, se fiatal, de mindenkivel ellenkezni kész, tagbaszakadt ember mégis megszólalt: — Nem a maga eszihez mérik ám a politikát Bandi bátyám. Sárga tenger meg nincs is, ne fecsegjen nekünk itten mindent össze. Tanultuk az iskolában, hogy a tenger az kék. Érti? Bori válaszra sem akarta méltatni. Szájában megállt a falat, kezében a bicska, s vas- villa-tekintettel felmérte Ferencit. Mégis megszólalt: — Na, jó. Majd meglássuk ... Ki tudja mekkora vita kerekedett volna ebből, de fejünk fölött megdördült az ég. Mérges, kicsi fekete felhőt láttunk, amely láthatóan növekedett a szikrázó égen s nagy dörejekkel zengte be a végtelenséget. Egyszerre eltakarta a napot, s már ömlött is a víz a földekre, szekerekre, lovakra, emberekre. Ki-ki oda bújt, ahová tudott. Legtöbben a kocsik alá menekültünk. Én is onnan néztem, amint a két ló lábán lefolyik a víz. Miközben villámok csapkodtak, találgattuk, vajon hová ütött be az istennyila? Egy nagyon közel vághatott le. Az öreg Borinak egyetlen, nagytestű, de fiatal lova volt. Erre a közeli csattanásra megijedt, s elszakítva a kötőféket megvadulva vágtatott az esőtől illatos határba. Bori kiugrott a szekér alól, s torka szakadtából ordítani kezdett: — Elébe emberek, elébe, fogják meg! Riadalom támadt. Egymás után bújtak elő az emberek fejükön zsákból készített csuklyával, pokrócban, kalapban. De mire feleszméltek, a lovat már eltakarta az ömlő eső függönye. Bori mutatta az irányt, amerre szaladt. Időnként hallatszott a távolodó ló nyerítése. Cten-hatan utána iramodtak, s reménytelen tekintettel kutatták a környéket. Féltünk, hogy a ló vak futásában nekiszalad valami fának, belelép a macskás-kútba, valami baja eshet. Akik a szekerek körül várakoztunk, csak álltunk az esőben, és bámultunk a semmibe. Amikor az eső megszűnt, sárosán, csatakosan megjelentek a ló után szaladt emberek, közrefogva a lecsendesedett állatot. A közelben akadtak rá Kóczó Péter tanyája udvarán, amint nagy békésen állt az esőben és az udvari gazokat szimatolta. Szedelőzködtünk, s elindultunk haza. Én hanyatt vágtam magam az aldeszkán és bámultam az eget, a toprongyos felhőmaradványokat. A kerekek döccenéséből sejtettem, hol járunk. IV. Siettünk a kapálással, mert tudtuk, hogy utána, ha nem is lazítás, de könnyebb, kellemesebb munka következik a szőlőben. Szerettünk itt dolgozni: hűvösebb volt a gyümölcsfák alatt, közelről láttuk a falut, s más természetű volt a munka. Kacsoltunk, horoltunk, kötöztünk. Igaz, dél felé már nagyon égette talpunkat a homok, mert ekkor már nem fért el a tőkék árnyékában. Mégis könnyebb, változatosabb volt ez, mint a mezei munka. Minden falumbéli ezt csinálta. Aki a ritmust elvétette, azt lustának, élhetetlennek tartották. Lemaradni szégyen volt, hiszen az egész falu tegnapi cselédekből, napszámosokból állt, kivéve néhány családot, akik korábban, a felszabadulás előtt is a saját néhány holdjukon gazdálkodtak. Miközben ők diktálták az iramot, lopva lesték, vajon bírják-e a jövevények? A telepesek zöme szőlőt csak a piacon látott korábban. Műveléséhez, a bor kezeléséhez vajmi keveset értettünk, így el kellett lesnünk azoktól, akik jól csinálták. Voltak persze konok emberek, akik nem voltak hajlandók az okulásra. Kajtár József kijelentette: ő nem gatyázik a metszéssel. Nekiesett és lekaszálta a szőlőt. A kasza 13
