Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 9. szám - KRÓNIKA - A Művészet Bács-Kiskunról - Kolozsvári íródelegáció Kecskeméten - Simon István (1926-1975) - Lengyel József (1896-1975)
A MŰVÉSZET BÁCS-KISKUNRÓL A Magyar Képzőművészek Szövetségének folyóirata, a MŰVÉSZET, júniusi számában folytatja a hazai művészet feltérképezését. A megelőző szerkesztési gyakorlattal szemben, a „népben, nemzetben való gondolkodás” útján járó MŰVÉSZET most jutottéi Bács-Kiskun megyébe. Itt sokoldalúan vallatta a művészeti élet felelős gazdáit — irányítókat és irányítottakat —; vallatta a „kincseket és mű-kincseket”, a kiállított műveket és a kiállításokat éppúgy, mint a múzeumok életét s különleges értékeit; a műgyűjtők koncepcióját és gyűjteményeiket; vagy a tájat, mely teret adott épületeknek, alkotásoknak és elképzeléseknek. A MŰVÉSZET írásaira jellemző kritikai hang az által lesz hiteles, hogy az ország minden vidékének (a pestinek is) értékeit egyazon mércével méri meg s szakít az átkos szokással, melyben a kiállítás-megnyitók bombasztjai, vagy tudálékosságai elnyomták az összefüggések logikáját. Az összeállítás legjobb írásai közül is kitűnik Rideg Gábornak a Bács-Kiskun megyei tanács elnökével, Dr. Gajdócsi Istvánnal készített riportja lényegre törő kérdéseivel és gondolkodtató válaszaival; Buda Ferencnek a sajátos magyar tárgyi kultúráért aggódó levele a szerkesztőhöz; Pap Gábornak ténnyel, bizonyítékkal gazdag értékelő cikke a megyeiek világszemléletét tanúsító művekről és az I. országos folklórpályázatról; Sümegi György lexikon-tömörségű írása a múzeumi és magángyűjteményi anyagokról; és Ke- rényi Józsefnek az alkotó-építész problémáit megmutató Töredékes vallomása. Kolozsvári íródelegáció Kecskeméten Június második felében a Forrás Szerkesztősége és a Duna—Tisza közi írócsoport meghívására egyhetes baráti látogatáson tartózkodott Kecskeméten Létay Lajos költő, a kolozsvári UTUNK főszerkesztője, Aurel Rau költő, a kolozsvári román nyelvű irodalmi folyóirat, a STEAUA főszerkesztője, valamint e lap kritikusa: Virgil Arde- leanu. Vendégeink — programjuk során — író — olvasó találkozón vettek részt Kecskeméten és Lakiteleken, s a Forrás szerkesztőivel, munkatársaival folytatott baráti eszmecsere alkalmával megállapodás történt a Steaua és a Forrás közötti testvérlap-kapcsolat kialakításáról. Ennek során a Forrás idei utolsó számában egy nagyobb összeállítást ad közre a Steaua szerzőinek írásaiból, s a román folyóirat ezzel egyidőben pedig a Forrás szerzőinek verseit, elbeszéléseit, tanulmányait publikálja. Helyreigazítás Az idei 4. számunkban publikált Vadkertiek egészsége című szociográfiai riportban szereplő megfogalmazás (35. old. alulról a 2. bek.) félreérthető: az orvosi rendelőben elhelyezett mikrofonról tudtak a betegek, velük az orvos közölte a film- és hangfelvétel tényét, az „elrejtés” mindössze technikai jellegű volt, avégett, hogy a mikrofon kezelése ne zavarja a rendelés munkáját. SIMON ISTVÁN (1926—1975) „Élet-himnusz és halál-dal | zokog belőled, amíg ránk | rögöt nem szórnak lapáttal | és elsötétül a világ.” A tragikus hirtelenséggel bekövetkező halálig „élet-himnusz” zokogott belőle, ahogy a versében írta. A Nagy László— Juhász Ferenc költőnemzedék halk hangú tagját, a Kortárs korábbi főszerkesztőjét, irodalmi életünk egyik vezető egyéniségét, barátunkat vesztettük el Simon Istvánban. Nemrég még beszélgettünk vele az írószövetségben, s nem sokkal előtte Kecskeméten járt szerkesztőségünkben. A „fényes szellők” nemzedékével indult. Mint juhász Ferenc írta, versei tele vannak az „otthoni világ” képeivel. Mindene szülőfaluja: Bazsi volt. Mindig lebukott a gyerekkori falu „ősvizébe”, s fölhozott egy marék tiszta gyöngyöt. Kardos László verseinek fiatalos lendületét, gyönyörködtető szépségét elemezte. Diószegi András a XIX. és XX. századi népies hagyományhoz kötődését vizsgálta. S realista érzékét. Tamás Attila a harmóniateremtő költőt látta benne. Székelyhídi Ágoston Simon István költői népszerűségének gyökereit vizsgálta. Egy interjúban megkérdezték tőle: Gondoltál már arra, hogy meddig élsz? így felelt: „Nem, soha... Nem érdekel, mert olyan szép volt, amikor vittük a temetésen a füstölőt . . . Potyogtak a kék szilvák a koporsóra . . . Kihajt a levél, kizöldül, megsárgul, aztán lehull.” LENGYEL JÓZSEF (1896—1975) „Mit bír az ember?” — kérdezte egyik kötetének címével Lengyel József. Élete volt példa rá, hogy mennyit. A fiatal kommunistát a Vörös Újság formálta, a bécsi és a berlini emigrációban dolgozott tovább a Tanácsköztársaság leverése után. Majd Moszkvában élt. S az internálótáborokban töltött hosszú évek sem tudták megtörni hitét. Az „Elejétől végig” című elbeszélésében vallotta: „Az Ivánok vannak többen, a jók és erősek, akiknek testmeleg embersége védett.” Igazi kommunista volt. Emberj magatartása, írói tisztasága — példa. Hű maradt eszményeihez. Végig humanista alkotó maradt. S igazi ember. Az, aki messzi földeken, távol északon sírt ásva is észreveszi a szépet: „Zúgó hegyipatak partján, sziklák közt egy kis fennsíkon volt a temető, ahol a moha felett, folyó kavicsai közt, a sziklák alján, mindenütt magas szárú, sötétkék nefelejcs virított. Illata bódító, ismeretlen, édes ...” (Nefelejcs). Végtelenül népszerű írásában, az Igézőben egy kis történetben vallotta meg emberségét. Egyik példázatában a keserű sorsú Hidmegről vallott. „És nem háromszorosan nem élt hiába, hanem sok százszorosán.” így Lengyel József is. Kinek sorsát jelképként őrizte az íróasztala feletti kép: „a büszke, sziklán nőtt öreg fenyő és a télen is, az élet telén is virágzó Mei-virág.