Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1975 / 9. szám - MŰHELY - Pintér Lajos: Vajdasági magyar valóságirodalom

nem is olyan régen, e gyökerek még éltető nedveket szállítottak, de ma már kikezdte őket az idő. A néhai konkrét tájélmények spontán forrásai kiszáradtak...” A mostani irodalom legjelentősebb része erre az újrafogalmazott alapra épül már, a mindennapi élet való tényeiről, az öröklődő hagyományokról nem akar lemondani mégse; így alakul egy szociografizálódó, folklorizálódó avantgárd irodalom. Ennek az irodalomnak legjelentősebb fiatal képviselője a költészetben: Tolnai Ottó, Domonkos István, Fehér Kálmán, Ladik Katalin, Gulyás József; a regényben: Gion Nándor, Végei László, Domonkos István; a drámában eléggé egyedül álló Deák Ferenc munkássága. A festészetben Benes József és Maurits Ferenc mutat a fiatalok között leghatározottabb arcot. Az 1960-as évek végén, 70-es évek elején esett Magyarországon is a Képes Ifjúságra, a jugoszláviai magyar fiatalok lapjára megkülönböztetettfigyelem. A Képes Ifjúság rövid riportokat közölt; ezek is minden esetben a való világ mutatását tűzték célul. Dudás Kálmán, Podolszki József írásai, Dormán László szociofotói jelentették a legélénkebb színfoltokat. (Kár, hogy munkájuk során nem született olyan riportkötet, mint amilyen a romániai magyar Beke Györgyé például.)

A lírában Tolnai Ottó és Domonkos István közös kötete fontosabb összefoglalás, az új tájvers hírhozója (Tolnai—Domonkos: Valóban mi lesz velünk? 1968.) A lábon nyúlcipő ezidőre: nagyobb távolságokra elvisz, s a legendák szerint a szív fölötti zsebben mindig ott az útlevél is. A színtér így nem szükségképp a Bánát-Bácska, a termőtalaj nem az újra és újra kínálkozó homok. Mértéket sem az akác koronája jelöl, lehet más mérték is. A költészet így se mond le arról, hogy a környező lét gondjait éles szemmel ne lássa, s ne láttassa. A kötetből Tolnai ,,Balaton”-ja, Domonkos „Kislányom, Görögország” című verse jelzi ezt az újfogalmazású társadalmi érzékenységet. A könyv tudja önmaga gátját is, hogy a bolyongás mechanizmusa íródik főként, rajzolódik a csavargás és szökés lelki térképe. De egy-egy réteggel gazdagodnak a későbbi versek. Tolnai Ottó verstáján járva ismét az itthoni földre lép le, ekkor születik a „Vitéz nagyanyám” verse. Domonkos István is a legfontosabb kérdések közül választ. Az állandó úton-lét elnyeri társadalmi töltését, a vendégmunkás életet is jelzi. Az Új Symposion egyik versmellékletében sokaknak emlékezetes írás jelenik meg, idéztük már előbb: a „Kormány- eltörésben”. Köszönti a kritika, mert a költészet devalvációs tavaszán hozott várva-várt új értéket. Brasnyó István a szociográfia ihletét köteteimül is fölvállalta. A levegő titkai, Égetni viszik, Kialudt tűz verseskötetek sorában jelenik meg a Szociográfia című könyve. E versek Közép-Bácska világáról hoznak minden esetben üzenetet. Művei közül a vajdasági kritika is azt kutatja (Új Symposion, 1974 december), amelyik a dokumentumjelleg küszöbét átlépi; amely a versbéli leírással a felszín mögé hatol. Brasnyó István szociografizáló módszerével ír verset a festő Maurits Ferenc is. (Két figyelemre érdemes versfüzére jelent meg az Új Symposion 1972 decemberi és 1973 április számában). Maurits varázslata sikerült. A versvidék szürke rései megteltek fénnyel, a legkisebb életmozzanaton is rajta a költői kézjegy. Érdekes, hogy festészetében más utakon jár, a versbe írt földi részletek eltűnnek, kozmikus: csupafej, csupaláb, csupa-elektromos-vezeték emberek lépdelnek, talán a súlytalanság állapotában már, a földi vonzáson kívül. Maurits a világmindenséggel ismerkedő ember tudatáról készít jellemzést. Ezért illusztráció és vallomás egyszerre minden képe. A zentai művésztelep hosszú évek óta ismert. Az ott alkotó festőket mindig igézetében tartotta a táj; nem lehet csoda,ha néha úgy mozdult a festőecset, mint az újságíró tolla. Benes József a Symposion-nemzedékkel együtt indulva az ábrázolás új lehetőségeit kereste. Furcsa emberi formái készültek, lemezre festett figurák hoztak jelzést az új technikáról. A „Tisza-part, 1963” és „Tisza, 1970” képek pedig a tájlátás korlátain is győzelmesen túllépnek. A „Tisza, 1970” az árvíz kihívására adott művészi felelet. (Megjelent a miskolci Napjaink 1974/2-es számában is.)

Jelentős dráma is született, mégpedig olyan, amelyik a Vajdaság köznapi életét és gondját emeli át mindenestől a színpad deszkájára. A drámaíró Deák Ferenc módszere így a szociográfia módszereitől nem idegen; az irodalom keretében talán a legközvetlenebb valóságvonatkozásokkal rendelkezik. Ismerős a vidék, jellegzetes a sors; áthatja a nézőt is a színpadi hős akarata. Deák az utóbbi évek felerősödő szociografikus látásának egyik kezdeményezője: szemléletmódja az „itt és most”-ra irányuló. Drámái, drámai jellegű szövegei közül az Áfonyák, a Légszomj, a Tor, aTeher és az Interurbán a jelentősebb.

A Symposion mozgalom fő meghatározója a nemzedéki önvizsgálat. Deákot inkább a nemzetiségi és társadalmi lét önvizsgálata jellemzi. Ha a szellem mindennapi vajdasági életét figyelnénk, a szociográfia ilyen elsődleges, hangsúlyos szerepét természetesen nem láthatnánk. E tematikus vizsgálat teszi, hogy esetünkben a vajdasági irodalom értékei a szociográfia hangosabb hívószavára is rendbe álltak. Az irodalom, a kultúra szerkezete így egyszerűbbnek, egyetlen törvény szerint mozdulónak tűnhet. Pedig törvény, alkotói elgondolás, indulat többféle munkál. Tanulság az is, ha közülük egyik se mutatja magát mellőzöttnek vagy kizárólagosnak.

88