Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 9. szám - MŰHELY - Pomogáts Béla: Szociográfiai törekvések a romániai magyar művelődésben
a jelen elfogulatlan vizsgálatára van szükség. Csak tárgyilagos önarckép birtokában, e portrét szüntelenül árnyalva és mélyítve láthatunk neki az időszerű nemzetiségpolitikai feladatok kijelöléséhez a társadalmi, kulturális élet különböző területein.” A szociográfia és az irodalmi riport is ennek az önismeretnek: a nemzetiségi tudatnak a kialakításán és a nemzetiségpolitikai feladatok kijelölésén fáradozik. Elsősorban a romániai magyar irodalmi riport legjelentékenyebb mesterének, Beke Györgynek írásaiban. A „magunk kereséséinek jelszava is tőle származik. Beke riportkönyvei: Az utolsó Bethlen, a Magunk keresése és a Feketeügy valóban a romániai magyarság közösségi tudatának kialakításában vettek részt, midőn írójuk a nemzetiségi élet különféle változatainak — a moldvai csángók, a bukaresti magyarok, a háromszéki székelyek — sorsának és körülményeinek faggatására, kutatására vállalkozott. Beke a nemzetiségi élet mélyvilágába, „sorskérdéseibe” világít, s olyan nemzetiségpolitikai feladatokat fogalmaz meg, mint például az anyanyelvi oktatás fejlesztése, amelyek megoldása a szocialista demokrácia elengedhetetlen feltétele. Riportjait gazdag valóságanyag szövi át, a szociográfus és az író erényei együttesen öltenek alakot műveiben. Beke mellett számos riporter és szociográfus fáradozik a nemzetiségi önismeret kialakításán. így Benkő Samu, aki kultúrtörténeti tanulmányai mellett érdekes „művelődéstörténeti” riportot írt szülőföldjéről, az Alsó-Nyárád- mentéről (Murokország), Gálfalvi György (Szülőföldön, világszélen), Marosi Barna (Megbolygatott világ) Huszár Sándor, Mikó Ervin és társaik. Említettük már, hogy a „valóságirodalom” új felvirágzását az irodalmi riport gazdagodása és népszerűsége készítette elő. A hatvanas évek végének romániai magyar prózája ugyanis éppen a nemzetiségi élet valóságának az ábrázolásában érte el legszebb eredményeit. Klasszikus könyv is született e „valóságirodalom” nyomán; Sütő András szociográfikus regénye: az Anyám könnyű álmot ígér, amely egy mezőségi falu életének dokumentatív ábrázolása révén alkotta meg a nemzetiségi sors regényét. Sütő könyve az egyetemes magyar irodalomban is rangot szerzett, a népi írók klasszikus szociográfiái után először igazolta azt, hogy a vallomásos-dokumentatív formának ma is nagyok a lehetőségei. De a szociográfikus-riportszerű vállalkozásokat, a nemzetiségi tudat fejlődését gazdagították Sütő rövidebb írásai is, a Rigó és apostol, valamint az Istenek és falovacskák című kötetben. A „valóságirodalom” sikerét és fontosságát bizonyították Méliusz József (Város a ködben), Szemlér Ferenc (Udvarhelyi Odüsszeia), Szabó Gyula (Szerelmünk havában), Deák Tamás (Egy agglegény emlékezései), Papp Ferenc (A részeg vadőr), Beke György (Bűnben társ- tatanul), Fodor Sándor (Büdösgödör) és Székely János (Soó Péter bánata) művei. A társadalomkutatás igénye öltött alakot a gazdagodó emlékirodalomban is. A romániai magyar irodalom idősebb nemzedékei eljutottak abba az életkorba, midőn a visszatekintésnek, a számvetésnek érkezett el a szerepe. Memoárjaik nemcsak önéletrajzi érdekűek, korrajzot, sőt szociográfikus beszámolót is nyújtanak. A romániai magyarság társadalmi és nemzetiségi helyzetének megismeréséhez szolgáltatnak forrásokat. így Nagy István, aki önéletrajzának négy kötetében (Sáncalja, Ki a sánc alól, Hogyan tovább?, Szemben az árral) a kolozsvári munkáséletet és a romániai munkás- mozgalom tevékenységét dolgozta fel. Kacsó Sándor az erdélyi irodalom hőskorát mutatta be önéletírásaiban (Virág alatt, iszap fölött, Fogy a virág, gyűl az iszap). Mellettük Bartalis János (Az, aki én voltam), Tabéry Géza (Két kor küszöbén), Szentimrei enő (Városok, emberek), Kemény János (Kakukkfiókák) és Lám Béla (A körön kívül) önéletírása, valamint Balogh Edgár készülő önéletrajzának megjelent néhány részlete tárt fel értékes valóságanyagot. A nemzetiségi közélet és munkásmozgalom veteránjai is érzékletes képet festettek e romániai magyarság életéről visszaemlékezéseikben (Antal Dániel: Család és szolgálat, Veres Pál: Kalapács, könyv, muzsika, Vallatás, vád, küzdelem) Kovács István; Igazság nekünk a cél). A „valóságirodalom” vonzásában indultak azok a fiatalok is, akiket a Forrás könyvsorozat vezetett a nyilvánosság elé. A Forrás-nemzedék elbeszélői közül Bálint Tibor alkotott kiemelkedő jelentőségű regényt; a Zokogó majomra gondolok. Ez a könyv a kolozsvári magyar munkásság életét beszéli el, enciklopédikus igénnyel foglalva össze a külvárosi félproletár-féllumpen társadalmi réteg életét. A regény szinte légiónyi szereplőt vonultat fel, emberi sorsok egész szövevényét teremti meg. Ám éppen e szövevény ábrázolása, szociográfikus feltérképezése és neorealista lefényképezése révén sikerült megláttatnia a bemutatott világ általánosabb tulajdonságait. Bálint Tibor műve nemcsak az irodalmi megújulásban vállalt szerepet, hanem „szociográfiai tett” is volt, a társadalomkutató szenvedély igazolására is vállalkozott. Á Forrás elbeszélői ezt a szenvedélyt képviselték a nemzetiségi irodalom megújulása idején. Bálint mellett Szilágyi István (Ezen a csillagon, Üllő, dobszó, harang), Pusztai János (Illés szekerén), Kiss János (Vegyestörtek) és Tar Károly (Köszönöm, jól vagyok) regényei jelentették a társadalomkutató érdeklődés legjobb eredményeit. A Forrás-nemzedék törekvései azt ígérik, hogy a nemzetiségi közösség életének felmérése, irodalom és szociográfia kapcsolata folyamatos marad. 81
