Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 9. szám - MŰHELY - Pomogáts Béla: Szociográfiai törekvések a romániai magyar művelődésben
Ezeket az eredményeket kétségtelenül az irodalmi riport műfajának növekvő szerepe készítette elő. A ,,valóságábrázolás” jelszava a riporteri érdeklődés élénkülésével járt, s a szocializmust építő ország is várta, hogy az írók időről időre beszámolót adjanak a gazdasági fejlődés eredményeiről. Akárcsak nálunk, Romániában is mindennaposak voltak az írók üzemekben, gazdaságokban, építkezéseknél tett látogatásai. Ezekről a látogatásokról rendre készültek a beszámolók, sokszor a legkiválóbb írástudók, Szemlér Ferenc, Nagy István, Asztalos István, Horváth István, Szabédi László, Sütő András és Papp Ferenc tolla nyomán. Kialakult az író-riporter szerepe és tevékenységi köre, azé a riporteré, aki szépirodalmi eszközökkel, személyes fogalmazásban beszélt a termelés és országépítés körül szerzett tapasztalatairól. Beke György, Dános Miklós és Simon Magda a falusi változásokról, Domokos Géza, Mikó Ervin és Orosz Irén az üzemi életről és a nagy építkezésekről (pl. a békási vízierőmű vagy a zsilvölgyi iparvidék felépítéséről) készített riportokat. E riportok nagyrésze egyszerűen termelési beszámolónak bizonyult, hiányzott belőlük a dolgozó ember valóságos helyzetének ábrázolása és hiányoztak a megjelenő új társadalmi konfliktusok. Az ötvenes évek irodalmi riportjai közül kevés maradt eleven mára is, így Asztalos István Házunk tája, Simon Magda Tanyai lelkek és Szabó Gyula A szülőföld szimfóniája című kötetei. Az irodalmi riport műfaját is a hatvanas évek közepén beköszöntött kulturális fordulat juttatta igazán érvényre. A riport ekkor vált végre ünnepi beszámolóból valóságfeltáró vállalkozássá. Valóságfeltárássá, amelynek szociográfiai hitele, sót módszere van. Mindez nem történhetett volna meg a szociográfiai hagyományok felfedezése és a szociológia tudományos művelése nélkül. A román tudományos életben is, akárcsak nálunk a hatvanas évek közepén, elkövetkezett a „szociológia pillanata”, midőn a társadalom igényelte és a vezetés is sürgette az ország valóságos helyzetének feltérképezését. Tudományos műhelyek és folyóiratok alakultak, újra népszerűvé vált Dimitrie Gusti munkássága, és Miron Constantinescu vezetésével megszerveződött a Társadalmi és Politikai Tudományok Akadémiája, a társadalomtudományi kutatások vezető testületé. (Alelnöke Bányai László, a romániai magyar történetírás és társadalomtudomány ismert személyisége.) A román társadalomtudomány fejlődésével párhuzamosan kapott szárnyra a romániai magyar szociológia. Elsősorban a Korunk műhelyében, amely az elmúlt nyolc-tíz év folyamán rendszeresen foglalkozott a szociológiai munka elméleti és módszertani kérdéseivel. A folyóirat — Gáli Ernő, Balogh Edgár, Bányai László, Imreh István, Mikó Imre, Sztrányiczki Gábor és mások tollából —számos szociológiai, elsősorban nemzetiségszociológiai tanulmányt közölt. Gáli Ernő megírta a romániai polgári szociológia történetét (A romániai polgári szociológia) és tanulmányok sorában vetett számot a felszabadulást megelőző romániai magyar szociográfia különféle áramlataival. A gyakorlati szociográfia, pontosabban a szociográfiával is jelentkező irodalmi riport nyomon követte az elmélet gazdagodását. Először az irodalmi és politikai lapok sorozatszerű vállalkozásaiban. Az Utunk 1964-ben riportsorozatban mérte fel Románia tartományainak helyzetét, majd 1965-ben „Hivatal-hivatás falun” címmel a vidéki élet vizsgálatát végezte el. 1967-ben „Szülőföld” címmel hirdetett irodalmi riportpályázatot, amely Szabó Gyula, Farkas Árpád, Palocsay Zsigmond, Huszár Sándor, Pusztai János, Cseke Gábor és Kocsis István írásaival az erdélyi magyarság tájainak és városainak életét mutatta be. Ezt a vállalkozást ismételte meg igényesebben és érdekesebben az Utunk Évkönyv 1974-es kötete, midőn Kós Károly, Molter Károly, Bartalis János, Kacsó Sándor, Nagy István, Szemlér Ferenc, Horváth Imre, Balogh Edgár, Mikó Imre, Létay Lajos, Sütő András és társaik szülőföldre emlékező, szülőföldről vallomást tevő írásait gyűjtötte össze. Az Utunk mellett a Korunk, az Igaz Szó, a Brassói Lapok, a Megyei Tükör, a Hargita és az Előre irodalmi melléklete is rendszeresen közölt szociográfiai dolgozatokat és riportokat. Külön kell megemlíteni az Ifjúmunkás című hetilapot, amely Gálfalvi György, Matekovics János és Kocsis István riportjaiban méri fel rendszeresen a romániai magyarság helyzetét. Az Ifjúmunkás szerkesztősége hozta létre a Tó és nád című tusnádi szociográfiát. Ugyancsak a honismeret (és a népismeret) ügyét szolgálják azok a kollektív vállalkozások, amelyek az erdélyi magyarság egy-egy vidékének és népcsoportjának helyzetét, hagyományait tárják az olvasó elé (Beke György—Fodor Sándor—Mikó Imre: Orbán Balázs nyomdokain, Beke György—Farkas Árpád—Fodor Sándor—Kovács György: Bővizű patakok mentén, Beke György—Kenéz Ferenc—Marosi Barna: Csőposta). A szociográfiai munka és az irodalmi riportázs új fogalmat állított a romániai magyar művelődés fókuszába: a nemzetiségi önismeret, a „magunk keresése” fogalmát. A nemzetiségi művelődésnek ugyanis ki kell fejeznie és ki kell alakítania a kisebbség sajátos tudatát, amely az anyanyelvből és a népi-nemzetiségi hagyományokból táplálkozik, ugyanakkor messzemenően figyelembe veszi a magyar— román együttélés tényeit. Ennek a nemzetiségi tudatnak szocialista jellege van, minthogy a nemzetiség fennmaradásának és fejlődésének a szocialista nemzetiségpolitika érvényesülése lehet a záloga. Társadalomtudomány és önismeret című tanulmányában (Korunk 1969. 6. sz.) Gáli Ernő a következőkben határozza meg a nemzetiségi önismeret szerepét: „valamely etnikai közösség (például nemzetiség) ismérvei között elsőrendű szerepet játszik a szubjektív mozzanat: az együvétartozás tudata, a nemzetiségi lét megőrzésének és fejlesztésének, a nemzetiségi tudat kialakításának akarata. E szubjektív tényező elidegeníthetetlen eleme a testvéri román néppel való évszázados együttélés tényének és mai következményeinek tudatosítása. Ehhez pedig tudományos önismeretre, a múlt s 80
