Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 9. szám - VALÓ VILÁG - Bálint B. András: Itt mindig jönnek-mennek
— A kártya úgy érdekes, ha azon veszíthet is az ember. Az meg, ugye, tiltott — nevet. — Nem akartam azt mondani, hogy nyerni is lehet, mert az csúnyán hangzik, így kártya nemigen van; néha egy kis huszonegy, snapszli ... — Gondolt már arra, mire volna szüksége még itt a szálláshelyen? — Meleg vizet csak ritkán kapunk — ez minden. Meg az, hogy a zuhanyozó az alagsorban van, az embernek az emeletről oda kell lecaplatnia minden este. Hogy miért nem lehet a fenti mosdókba is beállítani egy-két tusolót, nem tudom. És... ennek a szállónak az a baja, hogy nagyok a szobák, a berendezése sem olyan, amilyen a többié — de ezen úgyse tudunk segíteni. Se én, se maga — legfeljebb a magasságos vezér- igazgató. Annak meg nem rajtunk jár az esze. A jelentés egyik ingerült passzusa jut eszembe, amely azt veti föl: vajon mi lehet az oka annak, hogy már öt éve húzódik a régóta beharangozott 600 férőhelyes BKV- munkásszálló felépítése; mert amíg az új szállóba nem költözhetnek be a lakók, addig ezeket a korszerűtlen kaszárnyákat sem lehet megszüntetni. Modernizálásukra pedig nincs pénz. Az egyik földszinti szobában ismerőssel találkozom: a gépjármű üzemegység fiatal diszpécserével. Akinek — eddig úgy tudtam — pesti lakása van — Csak volt, sajna — összecsapja a kezét, mint aki maga is csodálkozik. — A szobakonyhát tavaly feladtuk, beléptünk egy OTP-akcióba. December 12-én kiutalták az öröklakást, másnap mind a négyen — az asszony, a két gyerek meg én — beköltöztünk, 20-án pedig már itt voltam. Mindezt a drága jó anyósomnak köszönhetem: oda akart költözni hozzánk a kisszobába, én tiltakoztam, a feleségem az anyja mellé állt. Nekem meg azt mondta: ha nem tetszik, menjek a... szóval oda. Úgyhogy karácsony előtt néhány nappal kerültem a szállóba, és még ennek is örülnöm kellett. Volt egy öröklakásom — most egy vaságyam és egy vasszekrényem van. — Nem próbált beszélni a feleségével? — Azóta egyszer találkoztunk — a bíróságon. Megindította a válópert, én belementem. Nem volt más választásom. Az egyik gyereket magamnak kérem, meg a lakásnak a felét. Legalább az anyós nem sokáig élvezi a külön szobáját. .. Ebben a szállóban van a legvegyesebb társaság, és ez nem véletlen. Ide a ,,jobb” munkaerőket nem — vagy csak átmenetileg — helyezik, a százhúsz lakó közt a válófélben levő diszpécseren kívül nincs egyetlen irodai dolgozó sem, még a járművezetők száma sem éri el a tízet. Ők inkább a Tábornok utcai vagy a Kocsis utcai,.garzonban” laknak. Három-négy ágyas, ízlésesen berendezett lakosztályokban; amilyeneknek itt is lenni kéne. Bár a tapasztalataim azt mutatják: a berendezés sem minden. Az Üllői útról — pályamunkások és kőművesek közül— három napon belül megszökne egy finnyásabb hivatalnok; de némelyik még az elitebb helyeken sem érezné jól magát. Nem a bútorzat miatt, hanem mert „olyan melósokkal” kell együtt laknia. A Szépilona pályaudvar modern, minden igényt kielégítő női szállóján mondta egy huszonhárom éves adminisztrátorlány, hogy szerinte külön szálláson kellene elhelyezni az értelmiségi dolgozókat, külön szálláson a járművezetőket, a fizikaiakat. Mert azokkal nincs mit beszélni, közönségesek, piszkosak, csak a fiúkon jár az eszük. Az egyik óvónő pedig azt panaszolta: ő egy szobába akart költözni két közgazdász barátnőjével és egy gépíró kislánnyal, de a gondnoknő meg a nevelőtiszt hallani sem akart a dologról, csak hetek múlva egyeztek bele, hogy legalább hárman egy helyre kerüljenek. Miért akarják elvegyíteni őket olyanokkal, akik nem hozzájuk valók? — kérdezte őszinte felháborodással. Megfelelő nevelőmunkával persze elejét lehetne venni az ehhez hasonló összeütközéseknek — vélhetné bárki. Igen ám, csakhogy a nevelés — amint az idézett 63
