Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 9. szám - VALÓ VILÁG - Bálint B. András: Itt mindig jönnek-mennek
nem viselkedtem úgy, ahogy kellett volna. Későn jártam haza, ittam is néha — a szobatársaim bemártottak. Nem érdekes, most már úgyse sokáig leszek szállólakó ... — Elköltözik? — Megnősülök. Nem halasztóm sokáig, egy hónap múlva lesz az esküvőm. Aztán lemegyünk Anarcsra, Szabolcs megyébe, a szüléimhez. A Betonútépítőnél 14 forint órabért ígértek, az is megteszi majd. — A menyasszonya pesti? — Még nem a menyasszonyom, csak úgy járok vele. Két hónapja ismerem. Dorog mellett laknak, de ő beleegyezett, hogy lejön velem Anarcsra.Jobb lesz úgy nekünk. Magabiztosan beszél, mint aki rég elrendezte már a sorsát. Pedig az esküvő csak egy hete került szóba köztük — és sem ő, sem a kislány nem lépte még túl a 21. évét. — Egyszer úgyis meg kell nősülni, jobb hamar átesni rajta. Apukámék szívesen fogadnak majd. A lakás is elég nagy: két szoba, konyha. Igaz, öt testvérem lakik otthon, de ha nekik jutott hely, jut nekem is, meg az asszonynak is. így mondta az édesapám. — Odalent segédmunkásnak áll? — Annak, persze, nincsen szakmám. — És nem is akar szerezni? — Ha akarnék, se tudnék, nincs meg a nyolc általánosom. Három osztályt végeztem, utána kanász voltam a szövetkezetben. Most meg már... nem fog az én fejem. Fél hatra jár, lassan megélénkül a társalgó. Bejön három idősebb férfi, egyikük leül a műbőrborítású, vaslábú székre, a másik kettő elébe áll, úgy beszélik meg az aznapi eseményeket. A sarokban pedig újságot zörget egy enyhén kopaszodó fiatalember. — Hallottam ám, amit beszéltek — mondja, mikor letelepszem mellé —, nehéz sorsa lehetett a gyereknek. Bár én nem ismerem se őt, se a többieket, de azért meglátom az arcán ... Ékes Attilának hívják, egy hónapja dolgozik a vállalatnál, mint gépkocsivezető. Szombathelyről került föl Pestre; a magasabb fizetésért hagyta ott a régi munkahelyét. — Odahaza 2400-at kerestem, itt kijön a 4200—4300 forint. Jók a körülmények is, csak a szállói szoktam meg nehezebben. Nem is a száiiót: az embereket. Szombathelyen saját lakásom volt, nehéz beilleszkedni egy ilyen nagyobb bagázsba. — A lakásával mi lett? — Eladtam, a pénzt betettem a takarékba. Ha megmaradok a BKV-nál, veszek egy házat valahol Pest környékén, ha meg nem, akkor ... másutt. Megvan rá a teljes összeg. — A szombathelyi lakást maga vette? — Miből vettem volna? Az apámtól örököltem. Jó üzlet volt — mármint nekem. Kétszáznegyvenezret kaptam érte. — És nem akar hozzátenni? — Eszemben sincs. Mondom, a lakás elvileg megvan, nemrég vettem egy 850-es Fiatot, mire gyűjtsék még? Elmegy a pénz szórakozásra: sörre, lányokra, mozira. Jobb helyekre szeretek járni. — Például? — Például bárba, mulatóba. Esetleg színházba is. Az meg sokba kerül. Ha otthon marad, olvas, megnézi a televíziót. Beszélgetni senkivel nem szokott; azt fájlalja leginkább, hogy nincs megfelelő társasága. — Olyan, hogy közösség, itt nem létezik, az a legnagyobb baj. Nagy a korkülönbség az emberek között, meg a különböző beosztás is szétszakítja őket. Ha a kislány, akivel dumálok, nem ér rá, leállók biliárdozni velük, de ez minden. Meg elmegyünk, megiszunk valamit a sarkiban. — Kártyázni nem szoktak? <52
